Hazatért Grosu Lacika

Nézd, anya, megyek – mutatja Lacika. Tekintse meg galériánkat!

„Isten hozott, Lackó” – felirattal várták testvérei Lacikát és szüleiket. Szombat óta nagy a boldogság Kovács Domokos háza táján. Sajátjaként szeretett, nevelt fia, a kis Lackó csintalankodik a szobában. Nevelőapja és édesanyja alig hisznek a szemüknek. A néhány hónapja még csontsovány gyermek, aki sem mozogni, sem beszélni nem tudott, most köztük van, él, nevet, huncutkodik.

Gyerekek jönnek szerre vasárnap délben, kinek virág van a kezében, kinek kis csomag. Félénken megállnak az ajtóban, Lacikát keresik. Lackó van, akit felismer, van, akit nem, ha pedig olyan kis vendég neve felől érdeklődnek, akire nem emlékszik, csak bájosan felvonja a vállát, és azt kérdezi, „honnan tudjam”. Nem mindenkire emlékszik, de ha elhangzik egy név, észbe tartja. Egy kisfiú kopog, illedelmesen köszön, Lacika pedig hatalmas mosollyal üdvözli: Ferdi. Legkedvesebb barátja, akit a kórházban is sokat emlegetett. Ott szoronganak már a kanapén a szomszéd gyerekek, iskolatársak, barátok, majd előkerül az Isten hozott haza feliratos torta is, Lacika pedig megmutatja: ha nehézkesen, de egyedül is boldogul a kanállal.

Kómában volt, lábra állt

Szívszorítóan nehéz, fájdalmas hónapokat tud maga mögött Grosu Ibolya és párja, Kovács Domokos. Nehéz volt megélni azokat a napokat, amikor az örökmozgó, vidám gyermekből egyik percről a másikra egy babakocsiban fekvő, némán szenvedő gyermek lett. Egy óvatlan pillanatban az úton átszaladó Lacikát elütötte egy autó, a gyermek súlyos állapotban került a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházba, ahonnan Marosvásárhelyre szállították.

„Marosvásárhelyen egy egész hónapot volt mélykómás állapotban, csak a gépek segítségével élt, majd éberkómás állapotba került. Ekkor azt mondták, ennyi volt, ennél többet nem tudnak már tenni, hazaküldtek” – elevenítette fel az édesanya. Ezt követően Csíkszeredában, a megyei kórház gyermekosztályán kezelték Lacikát, majd hazakerült. Ekkor, a világhálón kutatva, bukkant rá a család a Zala Megyei Kórházra, felvették a kapcsolatot dr. Elmont Beatrix rehabilitációs szakorvossal, aki úgy értékelte, szakemberek irányításával Lacikának nyolcvan-kilencven százalékos esélye van a felépülésre. Mivel a kórház nem tudta fedezni a költségeket, és a rehabilitáció napi 14 ezer forintba került, Csíkszeredában és környékén adakozott, ki tehette, hogy a kisfiú kikerüljön Magyarországra. A mosolygós szemű erdélyi fiúcska története nem csak az itthoniakat, a magyarországiakat is meghatotta, és hatalmas összefogás eredményeként, Lacika közel öt hónapot tölthetett a Zala Megyei Kórház gyermekrehabilitációs részlegén.

„Nagyon el voltunk keseredve. Nem egyszer volt halálfélelmünk, hogy elveszítjük. Volt, amikor feladtuk, mert úgy láttuk, nincs remény. De én Lacikától megtanultam harcolni. Nem tudott beszélni, csak a szemeivel könyörgött, hogy segíts, anya. Tudja a jó Isten, hogy mit miért ad. Megváltozott a véleményem az emberekről, magam is megváltoztam, engedékenyebb tudok lenni, és megtanultam megbocsátani. Megtanultam, hogy az emberek nagyon jók tudnak lenni” – érzékenyül el Grosu Ibolya, amint a gyermekseregnek felvágja a tortát. A férjem mondogatja, az, hogy Lacika itt van most velünk, ez a nyolcadik csoda – jegyzi meg Ibolya.

Lacika és legkedvesebb barátja, Ferdi

És a csodák folytatódnak…

A család szomorú története mondhatni a csodával határos módon fordult jobbra. Amikor már gyermekükről Marosvásárhelyen lemondtak, Zalaegerszegen „újjászületett”, amikor a családi kasszából nem jutott pénz a kezelésre, hazai és magyarországi közadakozásból lett, amikor már a szülők azon búslakodtak, hogy Lacikát nincs, amivel hazaszállítani, a kaposvári Kötél önkéntes tűzoltó és életmentő egyesület jelezte, segít. Sőt a kaposváriak felvették a kapcsolatot a székelykeresztúri testvéregyesületükkel, a Villámmal, akik összedobták az üzemanyag árát, „feláldozták” szabadnapjukat, és elszállították a szülőket Magyarországra. Sőt – meséli örömmel Ibolya – a Kötél egyesület elnöke, Bodó László megígérte, másfél hónap múlva számíthatnak rájuk, amikor Lacikának újra Magyarországra kell mennie, folytatni a rehabilitációt. „Csodálatos emberekkel hozott össze a sors. A több mint nyolcvan éves Rozi néni virágot vitt be Lacikának, hogy azzal fogadjon bennünket, csomagot készített és a harminc ezer forintos nyugdíjából kétezer forintot tett a dobozba. Csak itthon láttuk meg. Tanult emberek, orvosok, isten hozottal fogadtak. Ezt nem lehet szavakba önteni. Emberfeletti erővel állt mindenki mellettünk, hogy Lacikának kigyűljön a kezeléshez szükséges pénz” – eleveníti fel Ibolya a zalaegerszegi fogadtatást, ugyanakkor meghatódottan emlegeti azt is, ahogy az itthoniak melléjük álltak.

Az anya szavait néha Lacika szakítja félbe. „Anya, kimehetünk, légy szíves, az istenért” – fogja össze két kis kezét. Menni akar. Egyedül. És minduntalan megöleli, megpuszilja a mellette ülő gyerekeket.

Lacikát október vége felé visszavárják Zalaegerszegre, amikor majd eltávolítják a combjába beépített fém drótokat, s még két hónapos rehabilitációs időszak következik. Addig is itthon kellene foglalkozzanak vele, jót tenne neki az úszás, a gyógytorna.

„Anya, kimehetünk, légy szíves, az istenért” – kéri Lackó

„Ez a gyermek meghalt és újraszületett” – mondják Lacika szülei. Lacika büszkén fel-fel áll, lép egy-kettőt, menni akar, de nem a kerekes székkel. Állandó felügyeletre van még szüksége, séta közben valaki mellette kell legyen. „Azért lettem beteg, mert elütött az autó. Nagyon vigyázzanak a gyerekek az úton, hogy velük is nehogy baleset történjen” – mondja megfontoltan, lassan Lacika.

Ibolyának nagy tervei vannak. Mint mondja, sokat tanult az elmúlt hónapokban, és ő is segíteni akar. Mert nem elég a sajnálkozás, tenni kell – hangoztatja, és tenni akar. A magyarországi közlekedési sérültek alapítvány mintájára, szeretne létrehozni egy egyesületet, amelynek keretében nem anyagilag segítene, hanem türelemmel, jó tanáccsal. „Sokan eldugják és szégyellik a sérült gyerekeket. De ez nem helyes. El kell fogadni olyanoknak, amilyenek, mert nagyon tudnak szeretni, és mi, felnőttek is tudunk tanulni tőlünk. Szeretnék nyári időszakban egy-két hétre könnyebben sérült gyermekeket elvállalni, és tudom, hogy sokan mellénk állnának” – mondja Ibolya. Már búcsúzunk, amikor megjegyzi, nem haragszik arra az emberre, aki elütötte Lacikát. Nincs, amiért – mondja. Szívében nincs harag, nincs ellenérzés. Szíve tele van reménnyel.