Szent György Napok: jöttünk, láttunk, éreztünk

Mi is láttuk a huszonnegyediket. És láttunk rengeteg jókedvet: harsány vidámságot, osztálytalálkozónyi meghitt sörözéseket, szemétért lehajló, szemmel láthatóan nem köztisztasági alkalmazottat, ölelőönkénteseket, füzérben vonuló csinos tiniket.

Zsúfolt ház részeként ültünk végig többnyire moziutánérzés színházi előadásokat, haknidarabokat, amelyeket szerencsésen vittek át a túlsó partra remek színészek, mint a Hernádi Judit, Kern András vagy Udvaros Dorottya. Csak kissé erős volt az ellenpontozás a sokat és méltán dicsért szentgyörgyi színház legutóbbi forró bádogtetős macskájához hasonlóan párbeszédekre épülő, de azt feszültséggel csak nyomokban megtölteni képes produkciójához képest. De azért jó lenne végre nem kizárólagosan alacsony költségvetésű előadásokat is látni a vásári kínálatban.

És láttuk a városnapok alkalmával átadott, de örök életűnek szánt mini terrormúzeumot, ahol az elmúlt évszázad kommunista rémálma okozta szenvedéseinek kívánnak örök emléket állítani. És mosolyogtunk a tábori cenzúrát kijátszó levelezőlap-címzésen, amelyen a feladó a legszükségesebb küldeni valót jelölte meg tűpontosan: Gumicsizma utca 42. És még mindig nem hittük, hogy ez megtörténhetett az emberiséggel. Velünk.

És láttuk a bolgár rendszámú kisbuszból kiszálló, a katolikus templom mögötti parkrészen gond nélkül dolgát végző sokrokolyás cigányasszonyt. És hallottuk, hogy neki mindent szabad, mert kifizette a vásári helyet. És hallottuk azt is, hogy sokan inkább hatalmas kerülőt tettek, csakhogy ne kelljen átevickélniük a Mikó utcai bugyisoron.

Láttuk a Székely Mikó Kollégium udvarán berendezett wellness-expót is, amelynek kiállítói szinte kivételt nélkül arra készülnek, hogy jövőre bárhol, csak itt ne, ahová a látogatók szinte félve merészkedtek be. Hiába, a Mikó szigorú szellemét nem fújja csak úgy el a könnyű vásári szellő!

És végigvonultunk a kézművesek szemet-lelket gyönyörködtető során, amelyre a giccs árnyéka sem vetült, ahol jó volt beszélgetni, lökdösődni, kipróbálni tulokkürtöt, felpróbálni szőttes inget, megpróbálni felvenni a ritmust a mindenütt felbukkanó zenészek nyomán kialakuló rögtönzött tánckarokkal. És alkudozni, és örülni a tízlejes, minden bizonnyal eleve bekalkulált kedvezménynek.

És annak is, hogy a később észrevett apró hibát szó nélkül helyrehozta a kézműves, vagy ha nem, hát megígérte, hogy majd otthon. S ez is újabb kapcsolatcserével járt, mert bizalom, az van, tudunk esetről, amikor a tavalyi vásárfia feljavított változatát idén hozta el – de elhozta! – az iparos művész. És kóstoltunk jó borokat a múzeumkertben, amelyet folyamatosan belengett-telezúgott-beharsogott a dzsessz, a világzene, az a capella. És újra kóstoltunk jó borokat és jó pálinkákat, mert legalább kétszer fordulni kellett, hacsak az ember nem kezdte mindjárt egy egész palackkal.

És nem láttuk, de hallottuk, hogy több mint 12 kilós zsákmánnyal nyerte a boldog illető a horgászversenyt. Megpróbáltuk összevetni azt a halat az időben még közeli húsvéti bárányemlék méreteivel, mit mondjunk, imponáló eredmény jött ki.

És hallottuk a nagyszínpadok kínálatát, együttesek dübörgését, a Vama frontemberének már-már meghatott köszönetmondását, több ezer szájról olvashattuk le a Tankcsapda dalainak szövegét, élveztük a Kispál remek zenéjét és humoros összekötő szövegeit, felfedeztük magunknak a Punnany Massif zenei világát.

És ettünk, és ittunk, és mulattunk. És kávéztunk, és minden este eldöntöttük, hogy holnap nem jövünk ki, mert már nem vagyunk a régiek. Aztán másnap újra ettünk, és ittunk, és mulattunk és kávéztunk.

És a mai napig nem tudom, ki volt az a roppant ismerős, ténsasszonyosan kerek képű hölgy, aki öt perc alatt valamennyi diákkori emlékemet elsorolta...