Székelykapu fogadta az Erdővidékre bevonuló honvédeket

Az I. világháborút lezáró, 1920. június 4-én a versailles-i Nagy–Trianon-palota Cotelle-termében nagyhatalmi nyomásra aláírt békediktátum következményeként Magyarországnak le kellett mondani mind területe, mind népessége kétharmadáról. A szomszédos országok mindegyike, még Lengyelország is kiszakított magának egy darabot belőle, a legnagyobbat, több mint 102 ezer négyzetkilométert – a történelmi Erdélyt, a Partiumot és a Bánság egy részét –, benne több mint 1,7 millió magyarral a Román Királyság.

illetve hunytak szemet a megalázó vereségét elismerő bukaresti különbéke aláírása fölött.

A két világháború között a magyar külpolitikát értelemszerűen csakis a revíziós törekvések határozhatták meg, melyek eredményeként, az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntés révén, ugyancsak nagyhatalmi „döntőbíráskodás” mellett

Ezt megelőzően, a közel két évvel korábbi első bécsi döntés 12 ezer négyzetkilométert juttatott vissza Csehszlovákiától, vagyis a Felvidék és Kárpátalja egy részét.

Magyarország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án Gödöllőn adta ki híres, a honvédeket „a Keleti-Kárpátok gerincéig” küldő hadiparancsát, a magyar csapatok szeptember 5-én reggel 7 órakor Máramarosszigetnél lépték át a trianoni határt, öt nappal később vonultak be Marosvásárhelyre, és pontosan 85 évvel ezelőtt, szeptember 12-én pedig Erdővidékre. Itt,

akárcsak azt megelőzően például Jobbágyfalván, ahol a plébános a következőket írta be a Historia Domusba: „Ünnepi érzések töltik el a lelkünket. Megértük, hogy magyar honvédek vonulnak végig falvainkon. Véget ért a román uralom 22 éve. Örvend mindenki a kis gyermektől kezdve a sírba szálló öregig…”

A kövér őrmestertől tartva

Az erdővidéki kapuállításról az azt közvetlenül megelőző, illetve követő napok sajtójában jószerint semmit sem találunk. Pedig – legalábbis a Székely Szó majd két évvel későbbi eseményfelidézője szerint – a rádiót hallgató vargyasi tiszteletes már augusztus 30-án rárajzolta az iskolatérképre az új határvonalat, a havasi birkapásztor „hosszú, vontatott hangon” kiáltotta világgá, „magyarok vagyunk”, és szeptember 11-én az utolsó román katona is elhagyta a falut.

Az említett lap Márkó József teológust tartotta az ötletgazdának, aki estefelé toppant be az éppen teheneit fejő Sütő Béla asztalos- és faragómester portájára.

– Jönnek ám a honvédeink, Sütő uram! – szólította meg köszönés helyett.

– Jönnek – jött a tömör válasz, mire a Márkó:

– Kéne valamit csinálni a fogadásra.

– Kéne – hagyta helyben Sütő Béla, és azzal eldöntetett.

Korabeli sajtótudósítások szerint a Bíró István tartalékos százados parancsnokságával megalakult nemzetőrség határozott úgy, hogy a bevonuló honvédeket székelykapuval fogadja. A fáma szerint két nap alatt készítették el, más források hat napról beszélnek, de

Három méter 70 centi magas és két méter 60 centi széles íve ezt simán lehetővé tette a lovon, gyalog, autón vagy kerékpáron érkezők számára.

Mivel Vargyason a mindent árgus szemekkel figyelő „kövér őrmester” miatt nehéz lett volna dolgozni, „átmentek a két kilométernyire fekvő Olasztelekre, ifj. Ferenc Lajos házába. Faanyagnak a rönköket az olaszteleki erdőből, Tortoma vár vidékéről hozták, a fedőfa a Rikából, Réka királyné sírja közeléből került ki, zsindelyt a Hargita havasai adtak. Az ácsoló munkát erdőfülei Nagy Fábián és ifj. Ferenc Lajos végezték, a faragást, virágmetszést és képírást vargyasi Sütő Béla készítette. Családjukban ő már a nyolcadik nemzedék fafaragó.” A Székely Népnek Nagy Fábián azt nyilatkozta, a „három leggyönyörűbb szálfát” ő választotta ki az Olasztelek melletti erdőből, s csempészte be a faluba.

„Amikor a rományoknak menni kellett”

Itt csak érdekességképpen vetjük közbe, hogy Deregán Gábor magyarországi újságíró, a Pest Megyei Hírlap főszerkesztő-helyettese az 1993. október 9-i számban megjelent Egy székely kapu története: Jézusfaragó emberek lelkesedésével című cikkében idéz egy szentivánlaborfalvi asszonyt, aki úgy tudta, a kaput az ő falubelije, Pál Ferenc malomtulajdonos faragtatta, legalábbis ő fogadta fel a Vargyas környéki mestereket, az ácsmunkát pedig a malom mindenesére, Jakab Lászlóra bízta.

Maga Sütő Béla azonban két évvel a kapuállítás után imigyen elevenítette fel a történteket a Nemzeti Újság riporterének: „Amikor a rományoknak menni kellett, nagy lázban voltunk, hogyan is fogadjuk a régen várt magyar honvédeket. Bíró István úr és Márkó tiszteletes úr javallották, építsünk gyorsan szép, faragott kaput, s azt állítsuk fel az útra a Rika-erdő lábához, s ott fogadjuk a magyar katonákat. Mi aztán minden instálás nélkül indultunk az erdőbe fáért, s fogtunk a munkához hozzá. Az olaszteleki, vargyasi és száldobosi birtokosság erdejéből kiválasztottuk a legszebb fenyőfákat, és elvittük Ferencz Lajoshoz, Olasztelekre.

Az ünnepi alkalomra lovas bandériumot állítottak fel az élén vitéz Fitori-Taszó Miklóssal, Aracsy Géza felsőrákosi kántor az erdővidékeikből álló énekkart vezényelte, míg a fiatalság szervezését az ugyancsak felsőrákosi ifjú Kelemen Istvánra bízták.

Az ő unitárius lelkész apja, valamint Máthé János 42 éves magyarhermányi gazdaember mondta az üdvözlő beszédet virágeső kíséretében, míg egy 12 éves erdőfülei kislány, Csog Anna gyönyörű szavalatot adott elő.

Történelem Kenderesen

És hogy az újságok miért csak két évvel később kapták fel a témát, és kezdték visszaemlékezésre bírni a főszereplőket? Mert derék székelyeink

jobban kifaragva, kifestve, szárnyakkal kiegészítve. Erre pedig 1942. július 30-án, egy csütörtöki napon került sor. Sütő Béla, az erdőfülei Nagy Fábián és fia, ifjabb Nagy Fábián, valamint az olaszteleki Ferencz Lajos és a szentivánlaborfalvi Jakab László kísérték az immáron Horthy névre keresztelt, Székelyföld és az anyaország örökös együvé tartozását jelképező kaput Kenderesre.

Az 1940-ben, illetve 1942-ben felavatott között jelentős eltérés mutatkozik a korabeli felvételek alapján. Az eredetileg rávésett feliratot („Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar!) a következőkkel egészítették ki:

Eredetileg úgy tervezeték, hogy egy székely legényekből álló száztagú küldöttség adja át a kormányzónak, „de aztán a körülmények miatt eltekintettek a nagyobb csoportos utazástól.” Így az előzetesen kiküldött mesterek mellett a székelyeket vitéz Bíró István felsőházi tag, a bevonulás előtti napokban alakult nemzetőrség volt parancsnoka, a már említett Pál Ferenc laborfalvi malomtulajdonos, Márkó József református lelkész és Daniel Áron sajtókamarai főügyész képviselte.

A Nemzeti Újság tudósítása szerint

Horthy Miklós azonban nem tudta betartani ígéretét: a világháború számára kedvezőtlen alakulása folytán kénytelen volt elhagyni az országot, és 1944 októberében Kenderesen is megjelentek a szovjet csapatok – hozták magukkal a kommunizmust. Az ’50-es évek közepe táján egy akarnok-párttitkár a szomszédos Kunhegyesre vitette a koromsötét éjszaka leple alatt, ahol a főtéri kéttornyú templom közelében állították fel, de a székely címert már letakarták rajta. Ám itt is csak a nagyjából tíz évig maradhatott, mert valakik lebontásra ítélték, begyújtós aprófának szánva. Szerencsére

kerékpárján hazatolta, hosszú éveken át a fészerben őrizte. Halála után a fia a család barátjának, a szintén fafaragó Szelekovszky Istvánnak adta át. Ők konzerválták, ma is megvan, Hecser László erdővidéki újságírónak tavaly sikerült a nyomára bukkannia. Az ereklye tehát nem porladt el, és él a remény is, hogy egyszer majd méltó helyen hirdetheti a székelyek hazájuk iránti kikezdhetetlen ragaszkodását.