Bachról, Isten „zenei reinkarnációjáról” – exkluzív interjú Varnus Xavér orgonaművésszel

– Három évvel ezelőtt méltató szavakkal beszélt a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király templom orgonájáról. Ennek is köszönhető, hogy visszatér Sepsiszentgyörgyre?

– Ha a sepsiszentgyörgyi orgona romhalmaz lenne, akkor is eljönnék, mert szeretetre méltó és műértő közönség fogadta muzsikámat három esztendeje. Az csak hab a tortán, hogy a templom orgonája Románia egyik legkiválóbb hangszere.

– Izgalmas és sokat sejtető a mostani produkció címe.  A frontális ütközés majdnem harcot sugall. Erre kell számítanunk?

– A művész abban a két órában, ameddig a pódiumon áll, ugyanazt a szerepet tölti be, mint a nagy amerikai és angol ügyvédek, akiknek ugyanennyi idejük van elhitetni az esküdtekkel, hogy védencük ártatlan. Immáron negyven esztendeje azt akarom bebizonyítani a közönségnek, hogy ez a lipcsei vénember, Johann Sebastian Bach Isten zenei inkarnációja volt. Ám minden reggel, amint kilépek az utcára, érzem a döbbenetes kettősséget: Marika néninek, aki szembe jön velem Pesten, vagy Joe bácsinak, ki egy sarkon penderül elém a New York-i Times Square-en, nem sok köze van már manapság Bachhoz. Vagyis azt hiszi. De mégis ő az esküdt, s ha a jószerencse, vagy bármely egyéb ok odasodorja a koncertemre, nem vehetem félvállról hivatásomat, meg kell őt győznöm, hogy Bachot hallgatni a kevés jó dolog egyike, amiért érdemes volt erre a világra születni. Persze, lehet Bach, Shakespeare és Leonardo nélkül is élni, de őszintén kérdezem: minek?

– Bach zenéje meghatározó zenei karrierjében, de mi a helyzet a jazz-zel?

– Volt a barokkzene, volt Bach, és a kettőnek szinte semmi köze sem volt egymáshoz. Tapintatosan hallgatunk róla, hogy a néhány nagy – Handel, Vivaldi, Scarlatti – mögött az elviselhetetlen középszer siserehada tenyészett a barokk korban. Minden nyeszlett fantáziájú városi zene igazgatócska elemi kötelességének érezte, hogy fércművein keresztül saját, személyes unalmát kiterjessze az emberiség reá eső szeletére. S ekkor, valamely megmagyarázhatatlan természeti jelenségként egyszer csak színre lép Bach, az egykori pozsonyi molnár, Veit Bach dédunokája, aki, mint egy bűvös prizma, magába tükrözte az európai zene őt megelőző ezer esztendejének eszenciáját, és előrevetítette azt, örökre meghatározva a zenefejlődését. Isten hangja volt ő, nem vitás: az egyetlen szóvivő az egész emberi történelemben, aki soha nem hazudott. Igaz, akinek  a hangját közvetítette, az sem. Zenéjéből értelemszerűen következik minden későbbi zenei stílus, így szorosabb értelemben véve az egykori bachi, improvizatívabb zenei előadásnak sokkal szorosabb kötelékei vannak a dzsesszel, mint egy elitista újkori klasszikus zeneszerző közönségfül-nyúzó szimfóniájának.

– Milyen együttműködést vár Luiza Zantól?

– Közhely, de mélyen igaz: ameddig a mindenkori politikusok ostoba államhatárokat húzogatnak, a művészek, mint Isten szabad madarai, átrepülnek ezek fölött a szánalmas határok fölött. Hol a szellemükkel, hol fizikailag is. Luiza Zan fantasztikus énekesnő, Bachról már beszéltem, a sepsiszentgyörgyi orgona meseszép, és magam sem vagyok talán csapnivaló, vagyis erre a koktélra viszonylag jó téteket kötnének a londoni fogadóirodákban.

– Ozsdolára is ellátogat, és megszólaltatja az ottani templom hangszerét. Hogy született meg ennek a fellépésnek az ötlete?

– Ne várja, hogy diplomatikus legyek, nem kenyerem. Évek óta röhögve figyelem, hogy miközben a mostani Magyarország lila ködben úszó, szőrtarisznyás álértelmiségének egy része bicskanyitogató, jóindulatnak álcázott lesajnálással beszél az államhatárokon túl élő magyarokról, és operettes álpátosszal nyivákolja a Székely himnuszt, eközben a valóságos Erdély, amely köszönő viszonyban sincs ezzel a nyáladzóan giccses zsánerképpel, hihetetlen iramban kapcsolódik Európához: tessék csak megnézni az itteni Szent György Napok programját, amely maga az eleven európai valóság, mintha csak Berlin közepén lennénk. Itt az elmúlt öt esztendőben két olyan európai szintű koncertorgona is épült, amelyről Magyarország vidéki városai még csak nem is álmodhatnak: Sepsiszentgyörgyön és Ozsdolán. Önmagam ellensége lennék, ha nem akarnék ezeken a nagyszerű hangszereken játszani. De továbbmehetünk: mutasson Magyarországon egy olyan dinamikusan fejlődő művészeti iskolát, mint amilyent Lőfi Gellért barátom vezet Sepsin. Sokszor eszembe jut az a mondat, amit annak idején Hevesi Sándor, a pesti Nemzeti Színház legendás igazgatója írt be Gobbi Hilda emlékkönyvébe, s amelyik mondatot Erdély jobban megtanulta, mint Magyarország: „Nempofázni! Dolgozni!”

 Koncertek kedden és szerdán
A sepsiszentgyörgyi Krisztus Király katolikus templomban december 11-én, szerdán 19 órától lép fel Varnus Xavér orgonaművész, meghívottja Luiza Zan jazzénekesnő,  közreműködik Czirják Tamás (dob) és Bodóczki Ernő (nagybőgő). A koncert Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa program része. Egy nappal korábban, kedden 19 órakor az ozsdolai római katolikus templom orgonáját szólaltatja meg.