Kolbászkötelék Gyula és Gyergyószentmiklós között

Gyula neves rendezvényére kaptunk idén is meghívást, a vár árnyékában szervezett háromnapos eseményen volt részünk mindenből, mi szem-szájnak ingere: felülmúlhatatlan vendégfogadásból, mintaértékű szervezésből és köszönetből, mely szakácsaink finom vadas falatjaiért járt.

Ahol finomságok vannak, ellentétek nincsenek

Az újságíró, ha először van módja Gyulára látogatni, csak kapkodja a fejét, mikor fogadói hirtelen magyarról román nyelvre váltanak át, s még szólásokat is idéznek ízes-helyes kiejtéssel. Nem csoda, hisz bár a statisztikákból nem derül ki, az itt élő 32 000 emberből 10 000-re becsülik a Romániából ide származottak számát. Német kisebbséggel élnek itt együtt, s csak csodálkozva pillogtatnak, amikor nemzetiségi kérdésről érdeklődünk. Ez az, ami Gyulán nincs. Ami viszont van, az egy gazdag történelmi múlt, melyből eredeztethető az összetéveszthetetlen gyulai kolbász íze, a húskészítmények egyedisége, na meg a pálinkafőzés tudománya.

A gazdálkodó embernek olyan eleségre volt szüksége, amely a nyári hőségben sem romlik meg, s hasonlóval kellett feltarisznyázni a hadsereget is. Kísérleteztek a gyulaiak, dinasztiák versengtek, míg kialakultak a mai ízek. Az már csak hozzáképzelhető, hogy attól lett ily remek a kolbász, hogy a disznóvágáshoz volt jókedvre derítő itóka, ami szintén nem romlandó, de igencsak kelendő, s így a gyümölcs sem ment kárba.

Félre nem faragó hentesek, szakácsok

Gyulai Kolbász és Sódarmustra – idén negyedszerre rendezte meg a hírneves rendezvényt a Gyulai Hentesek Hagyományőrző Egyesülete. A magyarországi időjárás nem kedvezett a résztvevők számának, sokak a hó és szél fogságában maradtak félúton, de akik legyőzték ezen „természetes” akadályokat, a helyszínen már csak csekélyke akadályokkal kellett szembenézniük: kevesebb mint tíz centiméteres hóval, napközben az ebből keletkezett sárral, székelyföldieknek szokványos tavaszi hűvösséggel. És itt véget is ért a negatívumok sorolása, hisz a sátrakban állt a bál. A színpadon egymást váltották a fellépők, a standokon a legfinomabb húskészítményeket kínálták, mellettük pedig ott volt a medvehagymás zsír, az eperbor, sajtfélék és édes-csípős porpaprika, de még a parajdi só is.

Sonkavilágban azt is megismertük, mi az új divat: nemcsak pácolják-füstölik a finom falatokat, hanem faragják is. Hozzáértő művésztől leshette el a sonkarózsa-készítés tudományát Sólyom Csaba zöldségfaragónk. Igaz, ő is tudott újdonságot mutatni a gyulaiaknak: mohaágyon, borókabokor tövében, cseresznyefaalapon szárított szarvasbélszínen csodálhatták meg Gyergyó címerét és székely motívumokat.

Vacsorát adtunk, sikert arattunk

Médiagyúró verseny – ez a neve a hagyományos vetélkedőnek, melyhez a sajtósok kapnak egy szakácssegítőt, tíz kiló disznóhúst, fűszereket, húsdarálót és hurkatöltőt. Ha ügyesek, akár kolbász is lehet a sürgölődés eredménye. A Gyergyói Hírlap mindössze kétfős csapata a kimért pirospaprika nagy részéről lemondott, helyette dupla adag fokhagymát kért, így készült el a gyergyói kolbász, melyet a zsűri dobogós hellyel jutalmazott, a harmadik helyezésről állítottak ki számunkra oklevelet.
Amíg mi gyúrtunk, a szomszédos sátorban az Erdélyi konyha csapata készítette el székelygulyását gyulai módra, ők voltak az ebédfelelősök. A sokszor megköszönt vacsora előállítói szintén gyergyószentmiklósiak lehettek: a Szabadtűzi Lovagrend égisze alatt Benedek Árpád és Kicsizsiga forgatta a fakanalat, nekik pedig Sólyom Csaba is segédkezett. Tudva, hogy az illattal senki nem lakik jól, míg a főfogásra kellett várni, bárki kóstolgathatott házi, pityókás kenyeret, szalonnát, vaddisznókolbászt, szárított vadhúst, nyomtatóként pedig rókagombát is. Közben vadászragu készült szarvasból és vaddisznóból borókabogyóval bolondítva, fekete kokojzával tálalva. Hiába a számos összetevő, több mint húsz kilogrammnyi alapanyag, volt, aki nem kérhetett repetát: a vadas eleség pillanatok alatt elfogyott.