Százak kísérték utolsó útjukra a baleset áldozatait

Pál Vilmos Barna főesperes, Csíkszentgyörgy plébánosa megrendülve emlékezett J. Elemérre, akit mindössze harminchárom évesen szólított magához a Fennvaló. Megjegyezte, odaadó, család- és munkaszerető, tisztelettudó férfiként halála betölthetetlen űrként tátong szerettei lelkében. Azokéban, akik számtalanszor feltették az elmúlt napokban a kérdést, hogy „Uram, hol voltál vasárnap reggel abban az órában, miként engedhetted, hogy ezek a testvérek, szerető hitvestársak, barátok és egy kisbaba ilyen fiatalon, egy csapásra meghaljanak?”

A plébános elmondta, a megnyugvást adó választ nem tudhatja, csak azt, hogy vigasztalást egyedül az Úr nyújthat, mert aki benne hisz, még ha meghalt is, élni fog. „E fiatalok áldozata, halála akkor nem lesz hiábavaló és értelmetlen, ha megszívleljük Jézus tanítását, magunkba szállunk, és életünket megjobbítjuk. Ami történt, az intő jel nekünk, akiket Isten kegyelme még életben hagyott, esélyt adva a bűnbánatra, a megtérésre” – emelte ki a főesperes, arra kérve a hozzátartozókat, ne engedjék, hogy a fájdalom elszakítsa őket Istentől.

„Megmarad a hit, a remény és a szeretet. A halál nem valaminek a vége, hanem egy új élet kezdete. Kívánom a gyász fájdalmában megtört hozzátartozóknak, hogy a feltámadásba vetett hit, a viszontlátás reménye és a szívükben őrzött szeretet semmisítse meg bennük e fájdalmas elválás véglegesnek tűnő voltát” – zárta gyászbeszédét Pál Vilmos Barna.

A Hetednapi Adventista Egyház lelkészei a végtisztességre egybegyűltek előtt röviden áttekintették az eltávozottak életét. Méltatták G. László egyenességét, becsületességét, elismerő szavakkal illették munkáját, melyet mindig figyelem és fegyelem kísért.

Barátját, J. Ottót élettel teli, energikus fiatalemberként jellemezték, az ő feleségét, Krisztinát pedig örökös jókedvéért dicsérték. Megemlékeztek egészség és siker koronázta mindennapjaikról, melyet a tavaly nyáron megszületett kis Hunor tett teljessé.

A lelkészek ugyanakkor feltették a kérdést, hogy miért kell az istenhívő embereknek itt megállniuk a koporsók körül, azt kérdezvén magukban, hogy Isten miért engedte el ilyen fiatalon, ilyen körülmények között őket? „Azért, mert emberileg nem tudunk továbblátni annál, amit a koporsó, a sírhely jelent, nem tudunk túlgondolni ezen, mert ott még nem jártunk” – adták meg a választ.

„Van reménység: az a pásztor, aki mostanig vezette életünket, megígérte, hogy az életnek nincs vége. A halál csak átmeneti időszak, amikor a keresztény testvérek arra várnak, hogy az angyalok trombitái megszólaljanak, és a holtak felkeljenek. Az igazi élet, amelyről Megváltónk beszélt, ott lesz a megváltás országában. Úgy éljünk, hogy ne rohanjunk az értelmetlen dolgokért, hanem az értékekért hozzunk áldozatokat” – hangsúlyozták.