Milyen volt régen az igazi böjt?

A hagyományőrző a nagymamájától és a szüleitől hallotta, tanulta a böjtös ételek elkészítését. Mint mesélte, régen akadtak olyan családok, akik ebben az időszakban nemcsak a hústól, hanem a tejtől és a tojástól, tehát minden állati eredetű eledeltől megtartóztatták magukat.

Nem főztek zsírral, hanem az otthon termesztett lenből és kenderből olajat „üttettek”, és a böjti időszak alatt ezt használták az ételek elkészítéséhez. „Mert akkor még az üzletben sem volt lehetőség venni, szegénység is volt, úgyhogy házilag oldották meg. Azt mondják, nagyon finom a kendermagból készült olaj, és hát a lenmag is egészséges” – mondta a csíkszentdomokosi asszony.

Savanyú káposzta, pityóka

Irénke néni elsőként a savanyított, hordóban eltett káposztát említi. „Annak a cikája finom, fehér s ropogós, azt apróra megvágták, jól kicsavarták, pici olajat öntöttek rá, főtt pityókát vagy lerben sült pityókát tettek melléje, s azzal megették. A szigorúbb böjti napokon – nagyszerdán, nagypénteken – gyerekkoromban a hagymát megvágtuk, olajjal leöntöttük, megsóztuk, s kenyérrel mártottuk, úgy ettük. Olyan finom volt, hogy most is meg-megkóstolom, kimondani nem lehet, milyen jól esik” – ecsetelte.

Azt is elmondta, vasárnapokon töltelékes káposztát főztek hús nélkül. Volt, aki reszelt krumplit, rizst tett a töltelékbe. Ha nem volt rizs, akkor árpakását tettek helyette, vagy a puliszkalisztet kiszitálták, és annak a „darabosát” főzték a káposztába. „Finoman elkészítették a tölteléket, mert megvágták a hagymát, megpárolták olajban, paprikát, sót, borsot szórtak rá, beletették a nyers pityókát, összekavarták a búzakásával, vagy törökbúzadarával, pici vizet is töltöttek bele, hogy legyen fellazítva, mert ha az fő, deged és ne legyen száraz. És ezzel töltötték a káposztát, így böjtöltek. A böjti idő alatt még ették a finom sült pityókát aludt tejjel és a sült pityókát káposztalével” – sorolta a csíkszentdomokosi nő.

Arra is kitért, hogy a hordós káposztának mindig a csapon engedték le a levét, mint a bort, nagyon finom volt s tele C-vitaminnal. Vagy a savanyú káposztát megvágták, olajon jól megdinsztelték, pityókát vágtak rá, megfőzték, s rizskását is kevertek hozzá, s egy jó fej hagymát ettek melléje. Ezek mind laktató ételek.

„Rántalékok reggelire”

Reggelire régebben puliszkát ettek édes tejjel, vagy voltak a „rántalékok”. Ehhez túró, tojás, hagyma szükségeltetett. „A hagymát megvágták, megdinsztelték, böjti időben szalonnát nem tettek hozzá. Megpirították, megszórták gyorsan túróval, két-három tojást ráütöttek, s összekavarták, majd kicsi tejet vagy tejfölt rá s a puliszkát. Így is tudtak spórolni, ahol nagy volt a család, kevés tojásból nagyobb adagot lehetett készíteni” – fejtette ki Majorchik Irén.

Hozzátette, gyakori fogás volt az ecetes tojás: a hagymát, tojást, paprikát összekeverjük, és a puliszka levéből átmerünk egy-két kanállal. Aki szerette, egy-két cikk fokhagymát beleaprított, tárkonyt vágott bele. Ha nem volt elég bő az adag, akkor egy kanál liszttel eresztéket készített tejjel, vagy tejföllel. „Majd ecetet bele, s ez is a puliszkát viszi” – sorolta.

Krumpli sokféleképpen

Ebédre általában leveseket főztek. Ilyen volt a rántott krumplileves, amelyben rizs, hagyma, krumpli, só és víz volt. „Nem kellett második, mert kétszer tettek. Nem volt akkor szokás, hogy levest és másodikot is ettek, ez most jött be ebben a nagy, »nyomorult« világban. Mert senki sincs megelégedve, de azért a második fogást, ha nem tetszik, eldobják” – mesélte Majorchik Irén a régi időkről.

Mint mondta, még olyan is volt, hogy ha a gyermek válogatott, mondta az apja, ha most nem tetszik ebédre, megeszi majd vacsorára. A krumplileveseken kívül káposztaléleveseket, köménymaglevest főztek, paradicsomlevest is, de azt a férfiak nem nagyon szerették. Készítettek még zöldpaszuly- és szemespaszuly-levest is, s hogy jobban csússzon, melléje vöröshagymát vágtak fel. Ha vendég volt a háznál, akkor utána palacsintát sütöttek.

„Olyat még én sem ettem, de mesélték, hogy volt a »serkeleves«: a grízt megpirították olajon, feltöltötték vízzel, ízesítették, és kész volt a leves. De volt olyan is, hogy rántást készítettek, felengedték vízzel, tojásból, és lisztből nokedlit készítettek, beleszaggatták és petrezselyemzölddel megszórták. Az is olyan finom volt, hogy le a kalappal” – tette hozzá a csíkszentdomokosi asszony.

Nem dobták ki az ételt

Ha a reggel készített puliszkából még maradt, azt apró kockákra vágták, hagymával, paprikával a tűzön kicsit összekavarták, tejjel feltöltötték, túróval megszórták. Vagy a kockára vágott puliszkát meleg tejbe tették. Vacsorára gyakran volt sült krumpli aludt tejjel. „Amennyire egyszerű, annyira finom, és a pityókából sok mindent lehet csinálni. Ahányféleképpen készítik el, annyiféle íze van. Régen nem volt olyan, hogy kidobják az ételt” – emlékezett.

Azt is elmondta, böjtben salátapityókát is készítettek, valamint túrós, rakott és összeborított puliszkát. „Édesanyám amikor megfőzte, vizes kanállal nyomta szét, töltötte meg túróval, felgöngyölítette és cérnával szeletelte fel. Mindenki vette ki magának, még tányér se volt téve, hanem a lapító oldaláról mindenki megette kézzel. Lett-e valami bajunk?” – mondta Majorchik Irén.

Finomságok a gyerekeknek

Különleges nap volt az, amikor egy héten egyszer kenyeret sütöttek kemencében, ilyenkor nemcsak kenyeret, de a megmaradt kenyértésztából különböző finomságokat is készítettek a gyerekeknek. Például a kovászos, pityókás tésztát a lángoshoz hasonlóan forró olajban megsütötték és megcukrozták.

„Volt még a cukros »vakarú«. Ha az édesanya meg akarta lepni a családját kicsi finomsággal, a tekenyő oldaláról összekaparta a megmaradt tésztát, tejfölt öntött rá, cukrot, ivószódát, összegyúrta, tett bele egy kicsi zsírt is, ha jutott, kiszaggatta palacsintalapokra, azt kemencében megsütötte” – mondta a csíkszentdomokosi asszony Hozzátette, olykor kemencés pityókát is készítettek, a kalácssütő tepsibe a felvágott krumplit mindenféle finomsággal – kolbász, szalonna, sonka – meg lehetett „bolondítani”.

Isten áldása a kenyér

Irénke néni szerint régen más volt az ételhez való viszonyulás, mint manapság. „Sokkal nagyobb tiszteletet tartottak az asztalnak s a kenyérnek. Ha a kenyér leesett, az hatalmas nagy baj volt, gyorsan fel kellett venni, lefújtuk s megcsókoltuk. Most jönnek haza az iskolából a gyerekek, s a kiflit dobják el, holott régen tisztelték a kenyeret, az Isten áldása volt, megbecsülték, s amikor megszelték, keresztet vetettek rá, de olyankor is, amikor vették be a kemencébe” – magyarázta.

Azt is elmondta, hogy amikor az asszony befejezte a dagasztást a tekenyőben, három keresztet vetett rá, leterítette tiszta kendővel. Az ételt tisztelték, becsülték, és mindenben azt látták, hogy Isten adománya. Az ételekről szólva a csíkszentdomokosi hagyományőrző asszony elmondta, egészségesek a mi ételeink, főleg, ha mi magunk neveljük az állatot, és a zöldségfélét is mi termeljük meg.

Az elődeink is tudtak egészségesen táplálkozni, beosztották az ételt. Úgy tartották, a szalonnát nem szabad addig megkezdeni, amíg a kakukk meg nem szólal. „Én csak azt tudom tanácsolni, hogy igazán nem kell félni a falutól és a munkától. Aki szeret dolgozni, az bízhat abban, hogy finom, egészséges falatokat tud enni.”

A böjt mint önmegtartóztatás

A böjt azt jelenti, hogy tudjunk önmagunk felett uralkodni – véli Irénke néni. „Mert ugye nem törődünk mindennel, még egy kicsit torkosok is vagyunk. Ünnepek alkalmával, amikor nincs böjt, és még szabadabb az ember, talán túl is lépjük a határt. Ez egy kicsi önmegtartóztatás: a testnek is törvényt kell szabni, parancsolni, hogy én most nem fogyasztom el, vagy ennyi elég volt nekem. Ezt önnevelésnek is lehet mondani, és még a lelkünknek is javára válik” – mutatott rá a csíkszentdomokosi hagyományőrző.