IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep november 1-jére. Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután mindenszentek ünnepén az egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is emlékezzen meg. 998-ban vált szokássá az ünnep, majd a 11. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt.

Példát mutató elődök

Baricz Lajos marosszentgyörgyi római katolikus plébános a mindenszentek ünnepe kapcsán arról beszélt a Székelyhon megkeresésére, hogy november elsején a katolikus egyház azokra a szenetekre emlékezik, akiket nem ünnepeltek meg az egyházi év folyamán.

„Az egyházi tanítás szerint a szentek azok, akik elköltöztek a földi világból és már Krisztus színe előtt vannak, ahogy Pál apostol mondja: »Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre«. Ők alkotják a megdicsőült egyházat, november elsején őket ünnepeljük. Vannak, lehetnek szubjektív szentjeink is, olyan hittel teli életet élt emberek, nagyszülők, tanítók, plébánosok, akik a mi példaképeink voltak, akiktől imádkozni tanultunk.”

Örök világosság fényeskedjék

A katolikus lelkész kitért arra is, hogy a megdicsőült egyház mellett a katolikus tanítás szerint vannak olyan lelkek, akik az átmeneti állapotban, a tisztítótűzben vannak, ők a szenvedő egyház tagjai, és érettük imádkoznak az élők, akik a küzdő egyházat alkotják. Ugyan november másodikán van a halottak napja, de már november elsején, mindenszentek ünnepének estéjén kimegyünk elhunyt szeretteink sírjához, gyertyát gyújtunk és imádkozunk értük.

A katolikus templomokban november elsején három szentmisét tartanak, és legtöbb helyen a temetőkben is misézik a plébános. A liturgia része ez az ima is, ami ilyenkor elhangzik: Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik.