Sorsmeghatározó kényszerek

– Őszintén sajnálnánk, ha az utóbbi hetek utazgatásai miatt lemaradt volna kislánya első szaváról...

– Nagy szerencsém volt: szeptember 20-a táján Zilahról hazaérkezve este a játékszőnyegen üldögéltem, amikor Hanna egyszer csak elindult felém. Az első lépései voltak. Amúgy még nem beszél, de hát alig múlt egyéves.

– Az államelnöki kampányt is hasonló sikerélmények kísérték?

– Sikerről, egyáltalán eredményekről csak a választás első fordulója után beszélhetünk. Összességében azonban úgy érzem, sikerült célba juttatnunk az üzeneteinket, noha akadtak közöttük olyanok is, amelyek megdöbbenést, hátrahőkölést okoztak, mert a hallgatóság, a beszélgetőtársak túl direktnek, túl őszintének érezték. Például amikor a román–magyar együttéléssel kapcsolatos előítéletekről beszéltem. Pedig nem mondtam én semmi különlegeset, csak ezeket a dolgokat nem szokás a nevükön nevezni. A románok például úgy tartják, hogy valamennyi magyarban egy kis irredenta él, csak még nem bújt elő mindenkiből. Amikor viszont ezt hallják, először meghökkennek, aztán elkezdenek hárítani, vagy árnyalni a képet, esetleg elgondolkoznak rajta. De érvényes ez ránk is, a sztereotípiák velünk is azt hitetik el, hogy minden román az életünkre, az identitásunkra tör. Csakhogy ezt nyilvánosan nem szokás kimondani, legfeljebb családi, baráti körben, pohár bor mellett. A kampányunk egyik célja épp az előítéletek lebontásához való hozzájárulás volt, az őszinte beszéd.

– Mindez többnyire tegezős viszonyban, ami a hazai politikai kultúrában egyelőre meglehetősen szokatlan. Rejtővel szólva: szervusz nép?

– Abból indult ki az egész, hogy én majdnem mindenkit tegezek, és engem is majdnem mindenki tegez. És bár a kampány nem tekinthető ugyan a mindennapi élet részének, talán nem is állít mindent a feje tetejére, így aztán klipjeim nagy részében maradtunk a tegezésnél – ahogy egymás között a mindennapokban beszélünk.

A teljes interjú az Erdélyi Napló október 30-án megjelenő 43. lapszámában olvasható.