Huszonötezer kilométer után: mit hoztak haza Ázsiából a székely világjárók?

Szeptember végi hazaérkezésük után hagytunk számukra pár nap pihenőt, hogy az élmények leülepedjenek bennünk, aztán rövid összegzésre kértük fel a két világjárót.

Több időt szánnának beszélgetni, körülnézni, helyi ételeket kóstolni.

Lóránt is vállalkozna hasonló útra, ha úgy adódna, de egészen biztos, hogy erre nem egy-két éven belül kerít sort. Amihez viszont mindenképpen ragaszkodna, az a Toyota Land Cruiser, mert mint fogalmazott,

A Land Cruiser viszont beváltotta a hozzá fűzött reményeket, defektből is csak egy akadt. Olajat többször cseréltek, üzemanyag nélkül nem maradtak, a dupla tankot alig kellett kihasználniuk.

A szép táj nem pótolja a megállást

A maguknak diktált tempó miatt a Kaukázus felfedezésére sem tudtak elegendő időt áldozni, de azért

vélhetően azért is, mert kétszer utaztak végig rajta. De hát hogyan is lehetne elfelejteni Kazbegi vidékét a Terek folyó völgye fölött 2170 méteres magasságban ékeskedő, 14. századi Gergeti-kolostorral, az ötezer méter fölé nyúló Kazbekkel, az ókori erődvárosáról és forró kénes forrásairól ismert Nokalakevivel vagy éppen a szaperavi borral és a hacsapurival (sajttal töltött vagy borított, frissen sült lepényféleség, a grúzok egyik legismertebb nemzeti étele – szerk. megj.).

Csecsenföldet és Dagesztánt előzetesen tele aggodalmakkal közelítették meg, ám

Kalasnyikovval sétáló férfiakat nem láttak, egy benzinkútnál még „ölelkezős” szelfit is készítettek helyiekkel. István szerint

De amint Lóránt mondja, ennek a mogorva, végtelen sztyeppének is megvan a maga varázsa, ha az ember ráérez a ritmusára, és ráadásul szeret is vezetni. Na és, ha még a rendőr is magyarul szól az emberhez! Mert ilyennel is – egyetleneggyel – összehozta őket a sors, mint később kiderült, az illető hajdúszoboszlói származású felesége révén szedett fel valamennyit egyáltalán nem könnyű nyelvünkből.

Ahol kötelező az utazónak segíteni

Oroszországnak azon részén, ahol végigmentek,

Asztrahán után katonai ellenőrzőpontba is csak egybe botlottak, de a hangulaton azért érződik.

Az üzletekben nincs hiány alapvető élelmiszerekből, a töltőállomásokon is legfennebb benzinből, gázolajból pedig egyáltalán, de

Főleg az orosz határon való átkelések hagytak bennük a nyomasztó emlékeket, de erről majd később.

A szibériai tajga mindkettőjük top tízes listájára felkerült, kár, hogy a Bajkál-tó körbejárását időspórolásból nem vállalták be. Az általuk csak egyszerűen „különlegesnek” ítélt Mongólia viszont az emberek révén is egészen másképp hatott rájuk. Ott – és ez általában az ázsiaiakra máshol is jellemző – még

és lehető legönzetlenebbül igyekeznek is alkalmazni a régi elvet. A ritkán lakott vidékeken, ahol a településeket hatalmas távolságok választják el egymástól, az ilyen hozzáállás jóval nagyobb súllyal bír, mint mondjuk Kézdivásárhely és Szentkatolna között.

Persze, alkalomadtán ők is megálltak másokon segíteni. Holland utazók lerobbant autóját sikerült újraindítaniuk, szomjazó bicikliseknek adtak vizet, és más úton lévőkkel is váltottak néhány biztató szót. Kirgizisztán felé magyar utazó házaspárral futottak össze, akik szintén négykerék-meghajtású lakóautóval jártak arra. Tényleg kicsi a világ!

A szalonna jó útitárs

A hosszú vezetési napokon nem sokat időztek étkezéssel. Kenyér, víz mindig került, az otthonról vitt kolbászt, szalonnát, konzervet olykor helyi sajttal, lepénnyel, zöldséggel egészítették ki. Kevés helyi ételféleséget próbáltak ki, de azokat egészen finomnak találták, egyedül a kazahsztáni, juhhúsból készült fogásokat nem szívesen idézik fel, noha abból volt a legtöbb.

Bár házasemberek lévén kissé óvatosan foglalnak állást, István a tádzsik, Lóránt az orosz nőket találta a legszebbeknek, és ha országot kellene választaniuk, ahol pár évet a legszívesebben lehúznának, a most megismertek közül mindketten Kirgizisztánt és Tádzsikisztánt helyezik az élre. A táj szépsége, a felhőkbe mászó hegyek, a természetközeli életvitel egyaránt mellettük szól, és „a látvány, hogy senki sem kószál kirojtosodott farmernadrágban, a gyerekek rendruhában járnak iskolába, és ez láthatóan nem zavarja őket,

állandóan szemmel kellett tartani, nem gördül-e kő az útra. És ez nem párperces odafigyelést igényelt, hiszen több száz kilométert autóztak ilyen körülmények között. A Wakhan-völgyben

Helyenként olyan közel volt a túlpart, hogy onnan már jól ki lehet venni az embereket, akik bizony – ha már fegyverük van – időnként át-átlőnek a határon.

Az egyik megállónál hallották, hogy pár nappal korábban egy tádzsik pásztorfiúnak oltották ki az életét. A volt szovjet térségben érintett városok közül Buhara kupolái, valamint Szamarkandból az esti fényekben kitárulkozó Registan tér maradt meg bennük a legélesebben

Idegőrlés a határátkelőknél

A távolság és a rossz út kezelhető feladatnak bizonyult, a határátkeléseket, különösen az orosz vámtisztek magatartását viszont mindketten idegőrlőnek nevezik.

és ismétlődő kérdésekkel nyaggatták őket: honnan jönnek, hová mennek, miért? Egyszerűen nem tudták felfogni, miként engedheti meg három férfi és egy nő magának, hogy heteken át csak úgy csatangoljon a nagyvilágban. Nincs mit szépíteni:

Az egyik orosz–mongol átkelésnél az állatok ellen magukkal vitt elektromos sokkolót minősítette fegyvernek a hatóság. Négy órán át tartott az eljárás, hosszú, orosz nyelvű jegyzőkönyv készült, miközben nem értették pontosan, mi a gond. A készüléket elkobozták, őket végül továbbengedték. Szerencsére a Starlinkjüket meg sem próbálták bevinni Oroszországba, elővigyázatosságból Grúziában hagyták, ami utólag jó döntésnek bizonyult.

vélhetően kábítószer után kutatva, miközben a helyiek zsákokban hordták a tyúkokat mellettük, és velük senki sem foglalkozott. Honfitársaink ismételten megbizonyosodtak afelől, hogy ugyanaz a határ az utazó és az ott élő ember szemszögéből nézve két teljesen külön világ, és ilyenkor nekik kell alkalmazkodniuk.

Tájékozódás iránytűvel

Tájékozódáskor nem tudtak mindig online térképekre hagyatkozni, mert a GPS-jelet helyenként zavarták, így Lóránt iránytűvel ellátott órája hasznukra vált. Nincs szó arról, hogy napokra eltévedtek volna;

A legnagyobb kerülőt végül nem a navigáció, hanem egy lezárt határátkelő okozta: Chiva felé tartva, a város előtt vissza kellett fordulniuk egészen Szamarkandig, majd észak felé folytatták az utat, de így legalább eljutottak az Oroszország által bérelt Bajkonur közelébe is.

{K1}

A híres űrközpontot viszont nem járhatták be, oda külön engedély szükséges. Távolról, naplementében tudták lefotózni. Az Aral-tó mellett viszont úgy jöttek el, hogy meg sem álltak a partján. Amikor ennek okát firtatom, inkább hallgatás a válasz, ami arra utal, hogy a hazafelé való közeledéssel egyenes arányban erősödött bennük a honvágy.

A grúziai Batumiból azonban nem ezért keltek át komppal a Fekete-tengeren: az útitársak Transportere a végére már nehezebben viselte a megpróbáltatásokat, úgy ítélték meg, kockázatos lenne ismét nekivágni vele Törökországnak. Utazásuk közel nyolcvan napjából a bulgáriai Várnáig tartó utolsó három során pörögtek a leglassabban másodperecek, de aztán csak hazaértek, és ráadásul egészségben.

Ki mit tanult belőle?

Lóránt számára a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy

ahogyan fogalmazott, „embernek megmaradni”, és ilyen szempontból is tanulásként élte meg az utazást. Több mint hatvan éjszakát kettesben sátorban, egy autó tetején eltölteni, saját vérmérsékletét, elvárásait mások ritmusához, igényeihez és a váratlan helyzetekhez igazítani; az állandó egymásra figyelés, miközben az ismeretlennel való szembenézés eleve magától értetődő feszültséggel töltötte el – nos, ezt páratlan próbatételként élte meg, és úgy érzi, sikerrel vette.

Ezzel szemben István a hosszú útból

Eddig sem volt szeleburdi típus, de annak megtapasztalása, hogy az ottaniak miként fordulnak kevesebb sietséggel, nagyobb türelemmel a másik ember felé, még inkább arra inti,

Úgy véli, miközben a teljesen materialista szemléletűvé váló és a jólétbe belefásuló nyugati társadalom önmaga felszámolása útjára lépett, keleten vékonyabb pénztárcával, nagyobb szegénység mellett is boldogabban élnek. Sok szempontból elmaradottabbnak tűnnek, de lehet, ők kerültek (vagy inkább maradtak) közelebb létünk értelmének megfejtéséhez. És ez vezette rá arra a felismerésre is, hogy legközelebb talán kevesebb kilométerből több maradhat meg a tarsolyukban.