Idős magyar sors öregek otthonában

A tizenegy idős ember közel fele vesz részt a közös foglalkozáson a napsütéses délelőttön: aki nem ágyhoz kötött beteg, kimondottan örül, ha napi rendszerességgel összeverődik a négy asszonyból és egy férfiből álló asztaltársaság. Néhány percre magam is beülök közéjük. Nehezen indul a beszélgetés. Egy kintről jött ember mindig megzavarja az eltemetett múlt fölötti elmélkedést. Az öregotthonba „száműzött” idős embereket ritkán keresik fel hozzátartozóik, van, akit soha. A kíváncsiskodó akkor is sebeket tép fel, ha megpróbál a lehető legtapintatosabban „moderátori” szerepet vállalni. Az asztalfőn ülő egyetlen férfi, Korpos György arról beszél, hogy tizenegy éve, amikor felesége meghalt, teljesen megváltozott az élete. Hozzátartozók híján Körösfőről került be az idősek otthonába, azóta itt él. Elérzékenyülve beszél arról, hogy évek óta nem látogatja senki: utoljára néhány évvel ezelőtt jött el hozzá egy falubeli ismerőse.

A Torda közeli Bágyon negyven férőhelyes öregotthonának épületei ugyan nem kínálnak luxuskörülményeket, de erdélyi összehasonlításban állják a versenyt. Az 1350 lejes havi önköltség azonban sokak számára megfizethetetlen kiadás. Az évekkel ezelőtt 26 bentlakóval üzemelő öregotthon lakóinak egy része elhalt, és egyre kevesebb az új jelentkező.

Sógor Gyula gondnok a bekerülési kritériumokról beszél, amelyek között az egészségi állapot is szerepel. Olyan jelentkezőket látnak igazán szívesen, akik nem szenvednek súlyos betegségben, főleg nem a speciális gondozást igénylő Alzheimer-kórban. Kolozsváron létezik krónikus betegek gondozására szakosodott magyar öregotthon is, oda bekerülni azonban pénz kérdése: a havi 2000 lej körüli összeg kifizetése sok nyugdíjas számára utolérhetetlen kiadás.

A teljes riport az Erdélyi Napló 20., május 22-én megjelenő lapszámában olvasható.