Háború és béke a zongoránál

Speciális módon tanulja a zeneműveket, de így is közel húsz zongoraversenyt tud már a 35 életévéhez közelítő Érdi Tamás vak zongorista. Látását hibás inkubátorkezelés miatt veszítette el, de a zene mindenért kárpótolja, játékával önmagának és közönségének is örömet szerez.

Zsók Enikő

2014. augusztus 27., 10:352014. augusztus 27., 10:35

– Bizonyára kiemelt figyelmet kapott a családban a fogyatékossága miatt. Hogy viselte a helyzetet?

– Nem érzem magamat fogyatékosnak. Amikor Bostonban a szememet műtötte egy japán orvos, a sikertelen műtét után azt javasolta édesanyámnak, hogy húszéves koromra keressük meg, mi tesz engem boldoggá, mi az, amiben kiemelkedő teljesítményt érhetek el. Azt mondta, ha megfogadjuk a tanácsát, nem lesz semmiféle hiányérzetem. Igaza lett, úgy érzem sikerült megtalálnom, az életem értelmét. A zene segítségével teljes lett az életem.

– Mit jelent Érdi Tamásnak a zenei hang, a zongora?

– Örömöt, vigasztalást. Kezdetben a zajok révén ismerkedtem a zenével. A madarak énekében például már kiskoromban Chopin zenéjét hallottam. Később megállapítottam, hogy fisz hangon fékez a villamos. Két nagyszerű zenepedagógus, Bartalus Ilona és Kistétényi Melinda járt hozzánk, Schubert dalokat játszottak. Akkoriban már kíséretet írtam, csak úgy, Schubert Pisztráng ötöséhez.

Dédapámnak van egy öreg zongorája lent a Balatonnál, egyszer csak rátaláltam erre a hangszerre. A zongorával akár egy zenekart is lehet helyettesíteni. Az árkosi koncerten Chopin polonézt is játszottam, abban a zongora maga a zenekar!

– Szabó Magda így beszélt önről: én csak írni tudok, de Tamás ujjaival az Isten üzen. Hogyan lehet egyetlen műbe ennyi érzelmet, ilyen mélységet sűríteni?

– Nagy tragédia ért az életben. Moszkvában megnyertem egy zongoraversenyt, és aznap motorbalesetben elvesztettem az egyik bátyámat. Édesanyám azonnal hazarepült, a tanárnőm maradt velem. Leültem a zongorához, hogy játsszak a bátyámnak, de akkor már nagyon súlyos volt az állapota. A zene vigasztalást jelent, segít elviselni a történteket. Szabó Magda vagy Kocsis Zoltán szavai inspirálnak: az utóbbinál pláne, köztudott, hogy neki nem szokása csak úgy jót írni valakiről. Ilyenkor még inkább érdemesnek érzem azt a napi öt-hat óra zongorajátékot, még akkor is, ha néha nehéz leülni.

A teljes interjú az Erdélyi Napló augusztus 28-án megjelenő, 34. lapszámában olvasható.