Felejtés és elfelejtés között

Mennyire látszik Budapesten az erdélyi magyar irodalom, illetve mi történhetett volna a hazai kortárs írói generációval, ha további tíz éven át tartja magát a Ceaușescu-diktatúra? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Papp Sándor Zsigmond Budapesten élő kolozsvári íróval.

2015. február 25., 13:052015. február 25., 13:05

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

– Megannyi jel utal arra, hogy igen sok embernek tetszett az első regénye, a Semmi kis életek című. Mit mondanak erről az eladási adatok?

– Tavaly ősszel jelent meg a regény második kiadása, némileg javítva, és ezúttal olyan borítóval, amely nekem is jóval inkább tetszik. A kiadóm szerint a könyv iránt megnyilvánuló érdeklődés azt mutatja, hogy olyan regényről van szó, amely hosszabban a piacon marad, folyamatos és állandó kereslet mutatkozik iránta. Az első kiadás 4000 példányban jelent meg, s hogy második is lett belőle, azt jelenti, hogy ennyi biztosan elkelt. Nem mérve magam a Dragomán György vagy Grecsó Krisztián dimenziójú sikerszerzőkhöz, ez egészen tisztességes szám.

– Amúgy mitől lesz ma valaki sztáríró?

– Minden kornak megvoltak a maga sztárszerzői, az idő azonban kíméletlenül rostál. Hogy miként és milyen alapon, az nehezen megragadható. Gondoljunk csak bele, annak idején Herczeg Ferenc mekkora népszerűségnek örvendett a kortárs irodalomban, ma pedig jószerint csak a szakma tud róla.

– Akkor fordítsuk meg: mitől maradhat talpon egy sikeres szerző térben-időben?

– Az idő kihúzza a szőnyeget az olyan irodalom alól, amely túlságosan is a korízléshez tapad, túlságosan is annak a nyelvén akar megszólalni. De összességében is nehezen megfejthető, hogy mit miért felejt el az idő. Sose gondoltam volna például, hogy csökkenhet valaha Mándy Iván vagy Mészöly Miklós jelentősége. De erdélyi barátaim mondják, hogy például Szilágyi István iránt kevésbé érdeklődnek a mai egyetemisták, holott én mindig kortalan, örök érvényű írónak tartottam. Most éppen Bodor Ádám mellett tenném le a nagy esküt: ha száz év múlva nélküle írnák meg a magyar irodalom történetét, nagyon csalódott lennék.

– Bodor Ádám miért? Illetve miért nem? Az ő történeteinek „díszleteit” soha nem bonthatja le az idő?

– Mert ő úgy jelenítette meg azt a világot, amelyben élt, hogy közben felépített egy másikat, amely költőiségében hasonlított a valóságosra. Ezért aztán bármikor elolvasható, és megsejthető belőle, hogy mi nem stimmelt abban a világban.

A teljes interjú az Erdélyi Napló február 26-án megjelenő 8. lapszámában olvasható.