Amiről nem szabad hallgatni

Balázs F. Attila Csíkszeredában

„Amikor valaki szembesül a róla vezetett dosszié tartalmával, magától értetődő, hogy hosszú ideig a hatása alá kerül, kezdetben az indulatok dominálnak, aztán a lehiggadás után valószínűleg a tényszerűség, a feldolgozás igénye is megszületik. Tanulságosak lehetnek a jövő nemzedék számára. – fogalmaz Balázs F. Attila, akivel levélben vettem fel a kapcsolatot. – A valamikori közösségek története nem egyformán őrződik meg a tagok emlékezetében. A dokumentumok pedig magukon hordják a megörökítő szempontjait, a diktatúra által működtetett megfélemlítő és elnyomó gépezet dossziéiban pedig a ravaszul befogott jelentők kétségbeesett ködösítése vagy éppen túlzása (mint Veress Gerzson esetében) érhető tetten. A gépezet működtetői, a tisztek, felső nyomásra, elvárásra vagy egyéni ambícióból igyekeztek ügyeket kreálni nevetségesen kis dolgokból is, mint amilyen egy irodalmi kör. Mert egy mai fiatal számára abszurdnak tűnhet, hogy a hatalom félt egy maroknyi tizen- és huszonéves tollforgatótól. Akkoriban mindannyian jelentéktelen szereplői voltunk a társadalomnak, később, jórészt a rendszerváltás után vált az egykori tagok többsége a kulturális vagy társadalmi élet ismert és elismert tényezőjévé.

Abban az időben a kulturális intézmények funkciói ugyanolyan bizalmi állásoknak számítottak, mint az újságírói, jogi és politikai munkahelyek. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy kirakatban éltek azok a személyek, folyamatos volt az ellenőrzés és a számonkérés. Az intézményeket hivatalból kinevezett tisztek felügyelték folyamatosan. Ezeknek joguk volt akár a munkahelyen kikérdezni az alkalmazottat, vagy behívatni akár egész napos puhításra a Szekuritáté székhelyére, ahol két-három tiszt is faggatta a megfélemlített „delikvenst”. Nem volt mindenki beszervezve, erre nem is volt szükségük. De az információkat több forrásból is begyűjtötték, mielőtt a jelentőt, forrást (sursa) megkérdezték, hogy nyomást tudjanak gyakorolni rá, és hogy ne tudjon ködösíteni, elhallgatni dolgokat. Mert biztos vagyok benne, hogy a kényszerítve beszervezettek többsége lelkiismereti meggondolásból megpróbálkozott a félrevezetéssel, bagatellizálással, megjátszott naivitással. Néha sikerrel, gyakrabban sikertelenül.

A becserkészés

Az én becserkészésem 19 éves koromban a katonaságnál történt. Teológusként 9 hónapos szolgálatra hívtak be Sepsiszentgyörgyre. Akkoriban épült a transzfogarasi út, ahol naponta történtek munkabalesetek a nehéz terepen. A munkálatokba bevonták a katonaságot is. Tapasztalatlanok voltak, szinte gyermekek még, akik a leghajmeresztőbb parancsot is végre kellett hajtsák, hisz a Kárpátok Géniusza sürgette a munkálatokat. Így aztán gyakran hoztak lezárt fémkoporsókat a kaszárnyába, ahonnan katonai kísérettel vitték a szülőfalujukba, hogy ne nyithassák fel a hozzátartozók. Ez a tapasztalat késztetett a Falak hatalma című poémám megírására, amelyben a nép zsarnokának neveztem a diktátort. A verset, a fentebb leírt tapasztalatokról írt levél kíséretében, elküldtem legjobb középiskolai barátomnak, nem is sejtve, hogy az általunk írt leveleket szűrik, felbontják, ellenőrzik. Lebuktam, miután felbontották, továbbengedték a postán, de rá két napra jelentkeztek a barátomnál, és rólam kérdezgették, majd elkérték a leveleimet. Megkísérelték úgy feltűntetni a dolgot, mintha ő árult volna el engem. Vannak olyan volt osztálytársak, akik a mai napig azt hiszik, de én később megtapasztaltam, miképpen működik a rendszer, milyen ravasz módszerekkel dolgoztak, hogy szorították sarokba a kibúvót kereső személyeket, akik többsége alkoholistává vált, és sokan öngyilkosok lettek (Szilágyi Domokos, Veress Gerzson és sokan mások).

Én tudtam meg utoljára, hogy eljárás folyik ellenem, kikérdeztek mindenkit, akivel közeli kapcsolatban álltam. Aztán az egyik reggel behívtak a katonai egység elhárító tisztjének irodájába, ahol magas rangú tisztek fogadtak és rögvest vallatni kezdtek. Csak addig tudtam tartani magam, amíg az orrom alá dugták a levelemet és a verset. Minden kéziratom és a naplóm is ott volt az asztalukon. Ott is maradt. Megtörtem. Hogy biztosak legyenek a dolgukban, bezártak egy terembe, azzal, hogy gondolkozzak, mit nem mondtam még el. Egész nap ott voltam étlen-szomjan, de nem éreztem, csak nagy kétségbeesést. Végül bejött az elhárító tiszt és odasúgta nekem, hogy mutassak bűnbánatot a bizottságnak, akkor talán megúszom kevesebb börtönnel. Most már tudom, hogy a színjáték része volt, de akkor csak egy dolog lüktetett az agyamban, valahogy megúszni.

Akkor este már visszamehettem a kaszárnyába. Furcsának találtam, hogy beosztottak őrségbe, hisz éles töltények voltak a géppuskámban. Éjszaka megfordult a fejemben, hogy magam ellen fordítom, de nem tudtam megtenni. Aztán másnap egy személykocsiba ültettek, és bevittek a szentgyörgyi Szekuritaté épületébe, ahol civil egyének fogadtak, és kiselőadást tartottak arról, hogy mindenki állampolgári kötelessége jelenteni azt, ha államellenes dolgot tapasztal. Vonakodtam aláírni, de amikor kifejtették, hogy ez az ő jóindulatuk, hogy a börtön helyett ilyen csekélységet kérnek, aláírtam az orrom alá dugott papírt, és akkor közölték velem, hogy a konspirációs nevem Nica Ștefan. Furcsa kettős érzés kavargott bennem, az egyik az öröm, hogy megúsztam a börtönt, a másik a kétségbeesés amiatt, hogy olyasmibe keveredtem, amiből talán sosem lehet kimászni. Közeli barátoknak már akkor elmondtam, köztük volt minden idők legjobb szerkesztője, a kitűnő író, Székely János. Utána bárhova kerültem az országban, mindig megkeresett valaki, és kikérdezett arról, amivel épp foglalkoztam. Hál\' istennek, kerültem az olyan köröket, ahol olyasmi történhetett, amiről kérdezhettek volna.”

Balról a második Balázs F. Attila, jobbról az első Kozma Szilárd

Kozma Szilárddal kapcsolatban

„A Szilárd által említett látogatásunk Domokos Pál Péternél ismert volt már akkor, amikor megkeresett a tiszt. Mindketten meséltünk az élményeinkről baráti körben, így juthatott tudomásukra, én már nem tagadhattam le. Azokban az években összesen négyszer voltam külföldön, úgy háromévente. Nem kaptam sosem feladatot, de minden kiutazásom után beszámolót kértek. Ahhoz túlságosan kisember voltam, nem voltak komolyabb kapcsolataim, ismeretségem, hogy bármivel megbíztak volna. Az igazi ügynökök Nyugatra is kaptak útlevelet, és utazhattak évente akár többször is, ha feladatuk volt.

Kozma Szilárd nem töltött be sosem vezető funkciót, hivatalos körökben munkásköltőnek számított, tudtommal az egyetlen csoportosulás amelyben részt vett, az irodalmi kör volt, amelyet 8–10 személy látogatott. Nem volt olyan fontos személyiség, hogy állandó megfigyelés alatt állt volna. Ha veszélyes elemnek tartották volna, megakadályozták volna a Népi Alkotások Házához való kinevezését, hisz nem volt ez irányú végzettsége. Műszaki iskolái voltak. Emlékezetem szerint külföldre egyszer utaztunk közösen, akkor ismertem meg Pozsonyban későbbi feleségemet, és felolvasóestet tartottunk Esztergomban népes közönség előtt. Egyszer a debreceni írókonferencián is részt vettünk, nem tudom, ez akkor volt-e, vagy más alkalommal. Kezdő költőknek ezek nagy lehetőségek voltak, de politikamentes események. Túlzással sem lehetne ellenzéki tevékenységnek titulálni. A rendszerváltás előtt 3 évvel adtam be a kérvényemet külföldi lakossal kötendő házasság jóváhagyásához, mert akkoriban ez így ment. Így akartam távozni az országból, mert a szökéshez nem sikerült segítőt találnom, illetve nem volt annyi pénzem, amennyit a veszprémi közvetítő kért.

Léstyán Dénestől akkor kértem szabadságot, amikor sikerült útlevelet szerezni, ez magától értetődő. Szilárd nem volt annyira fontos személy, hogy külföldön is meg kellett volna figyelni őt. Semmi olyant nem tett, amivel most eldicsekedhetne. Én minden utam után beszámoltam az élményekről, amelyek szintén jelentéktelen események voltak. Azért maradhatott mindig tiszta a lelkiismeretem, mert nem voltam soha az események sűrűjében. Tudatosan tartottam magam távol.

Forrás: http://www.televizio.sk/wp-content/uploads/AB-ART-Bal%C3%A1zs-F.-Attila.jpg

A tanulság

„A rendszerváltás után is beszéltem ezekről, talán nem eleget. Volt olyan személy is, aki az egyik írótáborban konkrétan rákérdezett. Nem kellemes emlékezni ezekre az időkre, de egyszer meg kell tenni. A saját dossziém áttanulmányozása után valószínűleg meg is teszem. Tisztábban lehetne átlátni az összefüggéseket, ha összevetnénk több dossziét. Talán arra is lesz egyszer lehetőség. Húsz év elteltével érdemes ezekkel a dolgokkal foglalkozni? – kérdezte egyik Csíkszeredából Magyarországra került ismerősöm, akit szintén megpróbáltak beszervezni. Kezdem azt hinni, hogy igen. Sokféle tanulságot le lehet vonni az akkori idők történéseinek, és az archívumokban fellelhető dokumentumok tanulmányozásával. Most már megszületett bennem az elhatározás, hogy áttanulmányozom a saját dossziémat, és az átélt tapasztalatokkal együtt feldolgozom könyv alakban. Eddig halasztgattam, mert nem kellemes szembesülni azzal, hogy esetleg legjobb barátaid közül figyelt meg valaki, vagy írt jelentéseket rólad. Most már, Szilárdnak hála, tudom, hogy meg kell tenni, ez elsősorban önmagunkkal szembeni kötelességünk. Azoknak a borzalmaknak soha többé nem szabad megismétlődniük!” – írja Balázs F. Attila.