HIRDETÉS

Balázs F. Attila is ügynök volt?

Daczó Katalin 2011. február 19., 08:28 utolsó módosítás: 2011. március 06., 11:52

A hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején működő csíkszeredai Tamási Áron irodalmi körről három különböző fedőnevet viselő egyén jelentett rendszeresen a szekuritatenak. Egyikük Balázs F. Attila (akkor Csíkszeredában, 1990 óta Szlovákiában élő) költő, irodalomszervező, könyvkiadó volt, aki „Nica Stefan” néven működött együtt a belügyi szervekkel – állítja Kozma Szilárd csíkszeredai asztrológus, író, költő, aki a napokban tanulmányozta megfigyelési dossziéját a CNSAS székhelyén.

Fotó: Daczó Katalin

A felvételen jobbról az első Kozma Szilárd, balról a második Balázs F. Attila

Kozma Szilárd a napokban szembesült saját „megfigyelti”, „követetti” (observatul, urmaritul, obiectivul – ezek az ügyiratnak a szekusok által készített jelentésein szereplő kifejezések ) és „megdolgozotti” („lucrat”) dossziéjával a bukaresti CNSAS (Consiliul National pentru Sudierea Arhivelor Securitatii, a Securitate Archívumát Vizsgáló Nemzeti Tanács) székhelyének olvasótermében. Az 1978-ban megnyitott, 1981-ben lezárt, majd 1984-ben újra megnyitott és azóta sem lezárt saját, „Poetul” („A költő”) nevet viselő ügycsomót a Hargita Megyei Securitate tisztjei (Lt. Pal Carol, Lt. Pop Gheorghe, Cpt. Suciu, Ltcol. Barabasi Stefan, Maior Purle Ioan, és mások) állították össze.

Amiről nem szabad hallgatni
„Az én becserkészésem 19 éves koromban a katonaságnál történt – írja Balázs F. Attila Szlovákiában élő költő, irodalomszervező, Kozma Szilárd csíkszeredai asztrológus, költő vádjaira válaszolva. – Vonakodtam aláírni, de amikor kifejtették, hogy ez az ő jóindulatuk, hogy a börtön helyett ilyen csekélységet kérnek, aláírtam az orrom alá dugott papírt...”

„Érdekes megközelítés egy ilyen ügycsomó ifjúságunk dokumentáltságára – jegyezte meg Kozma Szilárd. – Négy darabból állt. Rá volt írva nagy betűkkel, hogy „Poetul”, ezen a néven foglalkoztak velem, az 507-es számú dosszié tanúsága szerint, ami azzal kezdődik, hogy Informatorul Kovács Géza (ez is valakinek a fedőneve), absolvent de liceu, cu preocupari literare, prieten bun cu Köllő Sándor, Sándor Attila, Turcza László, stb. ne informeaza... (Kovács Géza besúgó, Köllő Sándor, Sándor Attila, Turcza László stb. jó barátja, arról tájékoztat...)

Az irodalmi kör és a besúgók

1977-ben, az addig inkább csak névleg működő városi irodalmi körön összejött hirtelen egy lelkes csoport, hogy állítsunk össze és készítsünk egy Ady Endre-emlékestet, s attól kezdve egyre többet foglalkoztak velem. Ebből a társaságból nőtt ki később az a sok rangos könyvbemutatót szervező, vagy a nagyközönség előtt még ismeretlen, de később ismertté váló szerzők alkotásainak a megismerését lehetővé tevő irodalmi kör, amelynek a vezetésével is megbíztak.”

Irodalmi est

Az iratokból kiderült, hogy a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején heti rendszerességgel működő csíkszeredai Tamási Áron irodalmi körről három, különböző fedőnevet viselő egyén is jelentett, egyikük Balázs F. Attila (akkor Csíkszeredában, 1990 óta Szlovákiában élő) költő volt, aki a „Nica Stefan”. fedőnevet viselte. „ Egy akkor barátomnak hitt fiatalember, aki ugyan egy kicsit furcsa volt, de attól még lehetett vele barátkozni (...), ez az ember Balázs F. Attila, aki verset írt mint én, és alig költözött Csíkszeredába, máris a könyvtárosi állást kapott. Nos, róla most Bukarestben kiderült, hogy rólam rengeteg jelentést írt. (...) A jelentések olvasása közben, három fedőnév esetében is rá kellett gondolnom, ugyanis nincsenek odaírva az igazi nevek, de három fedőnév szerepel ezen, az Attila csíkszeredai megjelenése előtt jelentgető „Kovács Gézán” kívül. Van egy un. Hodházi Alexe, a Nica Stefan, és egy Kokosi nevezetű is. Három besúgó volt, miközben alig voltunk egy néhányan” – mondta nevetve Kozma Szilárd. „Épp ezért igen soknak tűnt, gondoltam, nem-e egyetlen emberről van szó... De Attila csak a „Nica Stefan” által írt jelentések szerzőségét ismeri el, egy, a Facebokon a napokban hozzám írt levelében.”

„A helyzet miatt, hogy egyidősek lévén, az irodalmi lapokban is közölt verseket is írtunk, Balázs F. Attilával nem csak a Tamási Áron irodalmi kör rendezvényein és ún. belső köri ülésein, hanem más, csíkszeredai, nagyváradi és kolozsvári kulturális rendezvényeken és baráti társaságokban is (mint „költőtársammal”) együttműködtem – fogalmazott Kozma Szilárd. –  Erre vonatkozóan többek között egyértelmű bizonyíték számomra a Sárdi Mihály, akkori budapesti rendező-asszisztens barátom által szervezett, Domokos Pál Péterrel, az író-néprajzosnak a budapesti lakásán történt találkozásunkról szóló, jegyzőkönyv-szerű beszámoló is, mivel ezen a találkozáson és beszélgetésen kizárólag csak Attila és én voltunk jelen Domokos Pál Péteren kívül. Megállapítottam, hogy a Szekuritate informátoraként, rólam és azokról a barátaimról, ismerőseimről, akikkel közös irodalmi, kulturális rendezvényen részt vettem, illetve baráti társaságban beszélgettem, számtalan jelentést írt.”

„A Balázs F. Attila nevét, mint volt informátorét („Sursa ne relateaza...”) azért tartom szükségesnek előre közölni, mert a CNSAS-s dossziémban található jelentéseiből világosan kiderül, hogy külföldön is ügynökösködött, és ami számomra a legzavaróbb, hogy olyan szerkesztőségi, baráti, vagy félhivatalos találkozókról is írt jelentéseket, ahol én is jelen voltam, aminek a következtében, azok a személyek, akik esetleg szembesítve voltak utólag az itt elhangzott kijelentéseikkel, természetesen arra gondolhattak, hogy én voltam az, aki „beköptem” őket. A volt könyvtárigazgató, Lestyán Dénes már korábban is elmondta nekem, hogy Attilának mindig szabadságot kellett adjon, amikor én Magyarországra utaztam, és valóban mintegy véletlenül találkoztam is vele három alkalommal is, Budapesten, ahonnan még a vidéken élő barátaimhoz (és a szegedi barátnőmhöz) is elkísért, hálátlanul visszaélve azoknak az irántam érzett barátságával és bizalmával.”

Rendezvény a művelődési házban

„Még egy besúgói név, amiben ugyancsak máris biztos vagyok, az a sepsiszentgyörgyi Veress Gerzsoné, akinek a neve egy az egyben szerepel egy belső intézkedési jelentésen, és azt állítja több jelentésében is, hogy én meg Balázs F. Attila meglátogattuk őt (Holott én soha nem jártam az ő, vagy ők otthonukban, és Balázs F. Attilával együtt sem jártam Sepsiszentgyörgyön), és arra szólítottuk fel, „mint olyat, akinek az apja is költő” – és ez megint igen furcsa, mivel az ő apja: Veress Dániel, a sepsiszentgyörgyi színház akkori irodalmi titkára, ha írt is valamit, annak nem volt köze a költészethez –, hogy ő (Gerzson) írjon valamilyen kiáltványt arról, hogy mi, „fiatal romániai magyar költők” nem kapunk elég teret a közlésre, a tehetségünk kibontakoztatására. És ez a marhaság még nem elég, mert azt írja, méghozzá többszörösen is, hogy létezik még van valamilyen főnök-féle Gyergyóban vagy Gyergyó környékén, akinek ő a nevét és kilétét nem ismeri, de aki minket (Attillával) irányít, tehát egyfajta konspirációs főnökünk lenne ő szerinte... Az ember nem tudja, hogy sírjon-e, vagy bocsánat: hisztériásan röhögjön...”

Kozma Szilárd elmondta, hogy őt magát is próbálta beszervezni egy székelyudvarhelyi születésű, Pál Károly nevezetű fiatal tiszt arra, hogy jelentéseket adjon neki a városi irodalmi körről, aminek akkor még inkább csak hallgató résztvevője volt. „Máig nem tudom, hogy melyik volt a hatásosabb hárítás az egészből. Az-e, hogy azt mondtam neki, hogy ehhez én gyenge vagyok egészségileg, mert nem tudok titkot tartani, hiszen idegekkel is kezeltek gyermekkoromban (...) tehát nem vagyok alkalmas ilyesmire. Vagy az, hogy amint kijöttem a megyei rendőrség épületéből, minden barátomnak el mondtam, hogy hol voltam és mit akart ez a hadnagy tőlem? Vagy az, hogy Erdélyi Lacinak is, az akkori megyei rendőr- és szekuritate-parancsnok fiának is elmondtam, akivel akkoriban éppen barátkozgattunk, és megkértem, hogy szóljon az apjának az érdekemben, mert lealacsonyító módon, be akarnak szervezni az alárendeltjei, szóljon tehát, hogy szálljanak le rólam? Tény, hogy ilyesmivel többet soha nem álltak elő.”

Kozma Szilárd

De három évvel később, amikor a házgyárnál dolgoztam, jött a káderes egyik reggel, hogy fel kell menjek a Szekuritatera. Az egy rémséges élmény volt számomra. Reggel 8 óra felé lehetett, délután hat vagy hét óra körül kerültem ki onnan. Hárman vagy négyen is váltakozva faggattak, egyik ilyen, mások olyan szerepben, amit a regényemben meg is írtam, megdolgoztak. Ezzel a jegyzőkönyvvel is találkoztam a dossziémban.”

Kozma Szilárd utólag is nehezményezi, hogy a róla szóló több irodalmi köri jelentésben is az szerepel, „hogy amiért én többször is kihirdettem, hogy tőlem hazafias verset nem fog olvasni senki, sem Ceaușescu-fenéknyaló verset, veszélyes elemnek minősítettek, és éveken keresztül elképesztő alapossággal és aprólékossággal megfigyeltek, majd behívattak, hazaárulással és más valótlan „tényekkel” vádolva, mindenféle büntetésekkel fenyegettek, nyaggattak, majd 1985-től nem engedtek még Magyarországra sem. A dossziékból kiderül az is, hogy milyen komoly terveket készítettek, a különböző lehallgató készülékek beültetésére, vagy a „megdolgozásunkra”.

„Érdekesnek tartom, hogy a dossziémba a Nagybányán élő Tőrös Gábor szobrász és Pusztai János író közötti, nem telefonon, hanem szobai készülékkel lehallgatott beszélgetés is belekerült, amelyet, akárcsak az én nagyszobámban történt Bretter Zoltánnal való beszélgetésemet, nem telefonba rejtett készülékkel hallgattak le. Ezek szerint, olyan lehallgató-készüléket is el helyeztek el a lakásainkban, amelyek nem csak akkor működtek, amikor a telefonon beszéltünk, hanem máskor is. Sőt: kulcsmásolatuk is volt a lakásainkhoz.”

Cosma Silad verse

Kozma Szilárd ezúttal egy korábbi, s most a téma kapcsán ismét aktuálissá vált vallomását is megismételte saját honlapján. Ebből is tallózunk: „Van ennek a Balázs F. Attila kifejezése szerint bizalmi állásokból eredő, Ceaușescu-féle diktatúra rendszerével való kollaboránsi tevékenységnek egy rám nézve nagyon megalázó, sőt: az akkori tehetetlenségem és kiszolgáltatottságom miatt, egyenesen kétségbeejtő része, amit a kilencvenes évek közepe táján leírtam már valamelyik romániai magyar lapban (a kolozsvári helyi lapban, vagy a Romániai Magyar Szóban), amikor ezzel Orbán János Dénes, akkori fiatal költő-titán megtámadott („Leleplezett...”), de amit ismét le kell írjak. Nehogy valaki nekem még ismét előálljon, mint annak idején Orbán János Dénes, akinek valakik az orra elé tettek egy bizonyos Cosma Silad által írt Ceaușescunét dicsőítő verset, amire nagy vagány poéta azonnal értekezni kezdett a nyilvánosság előtt arról, hogy persze, én is kollaboráns voltam.

Nos, Balázs F. Attilának, bizonyos mértékben igaza van, amikor magyarázkodása közben azt állítja, hogy a diktatúrabéli kulturális bizalmi állások csakugyan azzal jártak. – Ez a mérték viszont, egyáltalán nem jelentette a Szekunak való jelentés-írogatási kötelezettséget, mivel ez utóbbihoz a szekunál állítólag alá kellett írni egy un. „angajament\"-et (fogadalmat). (...) A katonaságát töltő Pávai Istvánt, majd Simon Józsefet is helyettesítve a Népi Alkotások Házánál, és a csíkszeredai Tamási Áron irodalmi kör akkori (nem hivatalból, hanem demokratikusan: tagsági szavazás útján megválasztott!) vezetője lévén, azt a hivatali feladatot kaptam Kardalus János elvtárs-igazgatómtól, hogy „adjam ki utasításba”, vagy valamilyen más módon vegyem rá a Tamási Áron irodalmi kör tagjait, hogy az Elena Ceaușescu 60-ik, vagy hányadik születésnapjára írjanak boszorkány-dicsőítő verseket, mivel a „központtól” magyar nyelvű hódoló-verset is kérnek.


„Hát csuda-jól néztem volna én ki, ha az akkor már több antológiában is szereplő költőként, vagy közíróként is, ismert komoly magyar irodalom-szakos tanárokból, filozófia-tanárokból, újságírókból és történészekből, néprajzkutatókból, valamint komoly versmondókból is álló (Gagyi József, Bíró Zoltán, Csutak Judit, Bara Katalin, Demény István Pál, Magyari Nándor, Berecky Károly, Bodó Júlia, Miklóssy Vilmos, stb.) tagok elé állok ezzel a hivatalos igénnyel. Nem csak, hogy hipokrita gazembernek, vagy egyenesen hülyének néztek volna, mert ez még hagyján, de többet arrafelé se jöttek volna! És én a kört egy fajta, nem hivatalos, vagyis etikusan mimikriző irodalmi-kulturális ellenállási központként kezeltem, és ekként is éltettem és tartottam fenn tehát, amellett, hogy afféle tanulmányi hasznot is húztam belőle, mert igazából ott tanultam meg verset írni, magamat némileg pallérozottan kifejezni, bizonyos magyar irodalmi és szellemi tájékozottságot nyerni.”

„Gondolkoztam néhány napig, hogy mit tehetek – persze, az irodalmi körön kussoltam a kört fenyegető, merényletszerű hivatalos hülyeség-igényről (máig nem tudom, hogy Kardalus elvtárs akkor egyáltalán felfogta-e, hogy tulajdonképpen mit is igényel tőlem?) – majd egy nap felcsillant előttem a gordiuszi csomó megoldásának a reménye. A román kollégám, Marc Aurel asztalán, megláttam egy csomó román nyelven írt verset, hát kíváncsian beléjük olvastam. Mit ad isten, mind csak Elena Ceaușescu nemzet-anyai erényéről szólt az egész. Kérdem Marc-ot, hogy ezek micsodák. Azt mondja, hogy ezek a bélbori és a más Maroshévíz környéki román falvakban működő irodalmi körök tagjainak az ünnepi kötetbe való szereplés reményében, hozzá beküldött versei.

Megkérdeztem az igazgató-Kardalus elvtársat, hogy ha magyar nyelvű „versek” is kellenek abba a fránya ünnepi kötetbe, nem-e lenne az úgy jó, ha a Marchoz beküldöttekből lefordítanék egyet-kettőt? – De, jó lesz – volt a válasz. Le is fordítottam kettőt helyben (Igazán nem került különös értelmi erőfeszítésembe a rímekbe foglalt a naivan giccses közhelyeket magyar nyelvre átültetni.), odaadtam a titkárnőnek és ezzel elintézettnek véltem a dolgot.(...)”

„Két éve ki voltam már a kultúrbizottsági állásomból rúgva, amikor éppen Balázs F. Attila mutatta nekem fülig érő szájjal kárörvendve a megütközésemen azt, a Könyvtár számára hivatalból megküldött Ceaușescunét dicsőíteni hivatott, de a felhajtáshoz képest eléggé silánynak sikerült, folyóirat-szerű könyvecskének az egyik oldalát, amelyben az egyik ilyen, figyelem: román nyelven írt(!) „borzadalom” alatt az állt, hogy ezt a verset „Cosma Silad” „poet-muncitor”, vagyis a Cosma Silad nevű munkás költő írta. Mondtam, hogy hiába röhög, mert nem én vagyok az, nem én írtam azt a verset. Azt mondja, hogy tudja, mert neki – vagy talán az igazgatójának: Lestyán Dénesnek – annak idején megmondták Marc-ék, hogy az én magyar-fordításomat visszafordították román nyelvre, és az én nevem alatt beküldték Bukarestbe. Azt a jelzőt, hogy munkás-költő, később írták alá, miután Becze elvtárs kirúgott, és én mint minőségellenőr 12–24 órás műszakokban sínylődtem a házgyár főcsarnokának a betonrázó gépei fülsüketítő zajában, ahol az éjszakai műszakok a szekus kezelésekkel összeadódva az egészséges alvási képességem egy életre tönkrement. (...)”

„Mindezt tehát fontosnak tartom újból leírni, annak érdekében, hogy meg lehessen mutatni bárkinek, aki, mint Orbán János Dénes a kilencvenes évek közepén, azzal állna elé, hogy ez az én nevemhez hasonló szignóval ellátott, román nyelvű vers a fent leírt módon, „megszületett”, ez mindjárt annak is lenne a bizonyítéka, hogy én kollaboráltam volna azokkal az aljasokkal, akiket eleve zsigerből utáltam.(...)”

Kozma Szilárd

Természetesen felmerül az a kérdés is, hogy miért tartom fontosnak mindezt a nyilvánosságra hozni? Hát egyrészt azért, mert maximálisan egyetértek Hamvas Bélának azon művészet-kritikai tételével, ami szerint „Mű és szerző egymástól elválaszthatatlan”, vagyis azzal, hogy valós, lényegi értéke csakis annak a műnek lehet, amelynek a szerezője erkölcsileg, ha nem is mindenkinek a szempontjából fedetlen, de az élete bizonyos általános erkölcsi normákon belül zajlik. Tudom, ezt a hamvasi axiómát magyar nyelvterületen még sokan vitatják – többek között a Székelyföld nevű irodalmi folyóirat egyes szerkesztői is – de én már ezzel maradok, mindamellett, hogy messzemenően egyetértek ezekkel a szerkesztőkkel abban, hogy amiért valaki erkölcsös, és úgymond rendes ember, ez még egyáltalán nem azt jelenti, hogy képes is értékes művek alkotására. Másrészt azért, mert asztrológusként, mindig káros és veszélyes titkolózással szemben, amit a szekusok is ördögi fegyverként használtak, határozottan hiszek a tárgyi valóság felszínre hozásának a fontosságában, a nyilvánosság mindenkire nézve egészséges, tehát vésztől és kártól óvó, sőt: akár betegségeket is gyógyítani képes erejében. – És ezzel nem a sajtóban dolgozóknak akarok hízelegni, hanem ezt gyakorló asztrológusként megtapasztalom nap mint nap.”

A Kozma Szilárddal készített exkluzív interjúnból további részletek videótárunkban láthatók: itt és itt. A Balázs F. Attila álláspontjáról szóló írásunk itt olvasható.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS