Akit belső hívás vezérelt

– Kiskorom óta folyamatosan ezt akartam, ötévesen döntöttem el, hogy festőművész leszek. Otthon mindennap rajzoltunk, a nővérem is képzőművész, róla igyekeztem példát venni. Édesapám nagyon rugalmas volt, bár egy időben minden áron arra akart rávezetni, hogy jogász legyek, akárcsak ő, ebbe be is tudott volna vezetni, segíteni a pályám kezdetén. De amikor én határozottan kijelentettem, nem erre érzek hívást, azt mondta: fiam, azt csináld, amit te érzel, másképp nem leszel boldog az életben.

– Előfordul-e olyan eset, amikor a megrendelő közösség nehezen fogadja a tervet, hogy túl modernnek tartják, túl merésznek az elgondolást?

– Nem túl gyakori az ilyen eset. A terv több változtatáson is átmegy munka közben, ám amikor elkészült, a megrendelő pap elszánta magát és meggyőzte az egyháztanácsosokat, a közösséget, akkor már mindenki meg van győződve arról, hogy jó lesz.

– Mi indítja alkotásra: egy belül kialakult kép, egy forma, egy téma vagy a megrendelés?

– Belőlem időnként kikívánkoznak témák, ebben is egyezünk a férjemmel. A művésznek nemcsak az a feladata, hogy várja a felkérést, hanem élnie kell benne egy meglátásnak, egy víziónak. A művész mindig töprengjen, bárhol is jár: hogyan lehetne fejleszteni, a belső berendezésen alakítani, hogy ott imádságos hangulat legyen, hogy az embereket Isten felé segítse? Az elképzeléseimet előrevetítem, és ha van rá mód, ajánlom őket, javasolok. Ez a művész, nem a pap feladata, neki más a munkaköre. Ha egy téma motoszkál bennem, nem erőltetem, hagyom, hogy természetes módon fejlődjön, növekedjen, érjen. Bizonyos képek évek alatt érlelődtek bennem. Nincs miért sietni, mindennek eljön az ideje, ha el kell jönnie.

A teljes interjú az Erdélyi Napló (www.erdelyinaplo.ro) február 13-án megjelent 6. lapszámában olvasható.

Bodó Márta