Váltani sosem késő

– Ötödéves egyetemista voltam Temesváron, amikor a kezembe került egy Hargita Népe, amelyben a Csíkszeredában akkor alakuló Soros Oktatási Központhoz kerestek ügyvezető igazgatót és irodavezető-titkárnőt. Ez utóbbi állást pályáztam meg sikeresen, így az első naptól kezdve a Sorosnál dolgoztam. Négy évig voltam irodavezető-titkárnő, majd amikor az akkori igazgatónő kitelepedett Németországba, feltevődött a kérdés, hogy nem vállalnám-e el az igazgatást. Egy lehetőség, kihívás volt, és rábólintottam. Így voltam ott 13 évig igazgató. Ez immár múlt idő, mert tavaly szeptember 1-től eljöttem a Soros Oktatási Központtól.

– Nem kevés idő a tizenhét év. Milyen volt a Sorosnál dolgozni, kívülállóként nekem egy nagyon bensőséges hangulatú, békés helynek tűnt.

– Szerintem a világ egyik legjobb munkahelye. Sosem voltak konfliktusok és tényleg nagyon bensőséges volt a hangulat, mindig csapatként dolgoztunk. De ez most is így van, csak számomra jött el a váltás ideje. Úgy érzem, szakmailag nem tudtam volna többet teljesíteni, a maximumot adtam emberileg, szakmailag. Amit tudtam, mind megvalósítottam, és azt éreztem, ahhoz, hogy az életem is egy más irányt vegyen, de az alapítvány is növekedjen, gyarapodjon, eljött a változtatás ideje. Nem hirtelen jött ez a döntés, három éve érlelődött bennem. Közösen megbeszéltük a csapattal, lassan mindenki megértette. Onnan is tudom, hogy eljött a váltás ideje, hogy nincs bennem megbánás vagy rossz érzés. Sőt, nagyon jól éreztem magam.

– Most miről szól az élete?

– Rengeteget utaztam a munkám során, számos projekttalálkozókon vettem részt Európa különböző csücskében, falun, városon. De magánszemélyként is szeretek utazni, és vendégként is nagyon sok tapasztalatot szereztem a vendéglátás terén. Az évek során nagyon sok apró részletet figyeltem meg, láttam, hogy mi fontos a vendégnek, mit szeret a külföldi turista, és itt elsősorban nem a magyarul beszélő külföldire gondolok. Arra gondoltam, mindezzel megpróbálok segíteni. Ha már olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy próbaidőt engedhetek meg magamnak egy vállalkozás felfuttatására, kipróbálására, akkor a falusi turizmusban próbálok valamit tenni, a felhalmozott tapasztalataimat hasznosítani. Tavaly nyáron elmentem egy marketingelőadásra, amit a Sapientia egyetemen tartottak, nagyon bejött, amit ott hallottam és azt mondtam, ezt most kipróbálom. Minden könyvet megvettem, kitanulmányoztam, és az itt tanult tutti recept szerint elindítottam a vállalkozásomat. Ekkor jött a hidegzuhany, egyáltalán nem működött. Kiépítettem egy adatbázist, elküldtem ötven panziónak egy bemutatkozást, ajánlatot, ajándékkal, mindennel amit tanultunk, és egyáltalán senki nem válaszolt. Gondolkodtunk a férjemmel, miért van ez így, arra jöttünk rá, biztos, nem kell nekik több vendég, nem akarnak tanulni sem románul, sem angolul, sem marketinget, sem internetezni nem akarnak, úgy van jól, ahogy van. Az a kicsi, ami pluszban jön pünkösdkor vagy esetleg egy disznóvágáskor, épp elég. 

– A kezdeti kudarcokat meglepően nyugodtan fogadja...

– Lelkes vagyok. Ha valamiben fantáziát látok, elég sok energiát fektetek be, és nem érzem fárasztónak. Messze vagyok még attól a ponttól, hogy ezt az egészet felejtsük el. Nagyon rövid, gyakorlatias képzésekre gondolok. Nem stratégiát akarok egy panzióvezetővel felépíttetni. A külföldinek nem elég felsorolni, hogy itt van lehetőség szekerezésre, halászásra, túrázásra a hegyekbe, meg lehet nézni a Mikó-várat. A fiatalnak, a lelkesnek, annak, aki bátor, valószínű, hogy elég, ők megszervezik maguknak a vakációt. De egy középkorú nyugat-európainak - ha ez a célcsoportom - nem elég, ő azt szereti, ha ajtótól ajtóig ott van mellette  valaki. Biztonságban szereti érezni magát. Szeretné tudni, hogy a repülőtérről miként jut el x vagy y faluba, szeretné, ha a szabadidős tevékenységeket nem csak tálalnák, hanem meg is szerveznék. Olvastam egy cikk kapcsán egy hozzászólásban, hogy Csíkkozmáson nem volt és nem lesz soha turizmus, mert melyik az a külföldi turista, aki gumicsizmát húz és fél órát gyalogol, hogy megnézze az esztenát. Hát nagyon sok ilyen turista lenne, aki fizetne is érte. Ezek nem is leckék lennének, hanem beszélgetések, együttgondolkodás. Volt egy kozultációm a Riehen Egyesülettel az erdei iskolájuk kapcsán. Nekik is az volt a kérdésük, hogy miért nincs több vendég. Hát azért, mert nem tudják, hogy léteznek. Minden weboldalunk magyarul van. Nagyon kevés kell ahhoz, hogy ez a dolog a pozitív irányba átbillenjen. Nem kell magas szinten beszélni az angolt ahhoz, hogy a turista jól érezze magát. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog ez alakulni. Olyan dolgokkal kezdtem foglalkozni, amire fél évvel ezelőtt nem is gondoltam volna. Egyik a facebookon való jelenlét, a másik a blogírás, de mindkettő fontos része a terveknek. Hatalmas intenzitással éltem meg azt, hogy a vállalkozásomnak, a blogomnak facebook oldalt hoztam létre. Gyomorideg és olyan vizsga előtti drukk volt bennem, hogy magam is meglepődtem. Kísérleti fázisban van minden, de nagyon élvezem. Izgalmas, feldob. A családom meglepődve nézi ezt a nagy átváltozást, nem ismernek rám. Én sem ismerek magamra, de úgy látszik, ez is bennem volt, csak most jött ki.  Azt mondtam, nem adom fel, ezt az évet arra szánom, hogy megpróbálom egy picit felrázni ezt a piacot az elképzeléseim szerint. Ha sikerül, örülni fogok, ha nem sikerül, akkor is rendben van, mert nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem, máris sokat tanultam. Majd más fogok csinálni. Az sohasem kérdés, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Lesz valahogy. Van egy két olyan dolog, amit ha minden kötél szakad, elő tudok venni és menni előre. Most párhuzamosan több szálon zajlanak a dolgok, mert egyrészt szeretnék dolgozni, pénzt keresni, segíteni, emberekkel foglalkozni, másrészt magamat figyelem kívülről, hogy egy új világban hogyan mozgok.

– A blogján láttam, hogy Csíkbánkfalván élnek, nem is akármilyen környezetben. Apropó, milyen falun lakni?

– Nagyon jó. Karácsonykor volt két éve, hogy Csíkbánkfalvára költöztünk. Hétvégi házat kerestünk, végül itt vásároltunk egy düledezőfélben lévő 120 éves parasztházat. Volt egy idealisztikus elképzelésem a falusi életről, élt a fejemben a tornácos muskátlis ház. Ez pedig egy tornácos ház volt, melyről hiányoztak a muskátlik. Volt az udvaron egy kicsi istálló, mindenki azt tanácsolta, hogy először azzal foglalkozzunk, mert a ház nagyon rossz állapotban van, le kell bontani és kell építeni egy újat. Megcsináltuk az istállót hétvégi háznak, és rájöttünk, hogy nem szabad ezt annak elpazarolni. Nekifogtunk felújítani a házat is, amely helyi szinten műemlék épületként van nyilvántartva. Szétszedték, újrarakták és beköltözünk. Nagyon szeretünk ott lenni. Van egy kicsi kertem, élvezem nagyon rendezgetni. Kedvesek az emberek. Azt hiszem, az is sokat nyomott a latban, hogy amikor megvettük a házat, a közvetlen szomszédok tárt karokkal fogadtak. Jó a hangulata a falunak. 

– Angol származású férje hogy érzi magát itt?

– A bánkfalviak úgy hallottam, úgy emlegetnek minket, mint az amerikai angolt és a feleségét. Idén lesz tíz éve, hogy a férjem itt van, érteni jól ért magyarul, szerintem beszélni is jól beszélne, ha merne. Az első férjemtől elváltam, amikor a nagyobbik lányom hároméves volt. Abban az évben egy menedzsmentképzésre iratkoztam be, melynek keretében két hetet Amerikában töltöttem. Annak a programnak, amibe én akkor ott belecsöppentem, a mostani férjem volt a vezetője. Ő akkor ott élt, aztán egy program keretében részt vett egy csíkszeredai konferencián, majd egy évre rá ideköltözött. A férjem nagyon rég nem él Angliában, úgyhogy neki ez csak egy váltás volt, mert hosszabb-rövidebb ideig több országban élt már. Egy világutazó, egy nagyon nyitott ember, aki saját bevallása szerint itt jól érzi magát. Van egy közös gyermekünk, Paula, ő most másodikos. Bogi nyolcadikos.

– De ön is jól van, mindig mosolygósan, derűsen látom.

– Volt egy nagyon nehéz periódusa az életemnek, 2009-ben elveszítettem az öcsémet és rá másfél évre édesanyámat. Ez volt azt hiszem az a pillanat, amikor minden 180 fokot fordult. Megváltoztak a prioritások, mindent újraértékeltem, átgondoltam. A nagy változásokhoz mindig valaminek történnie kell. Szép az élet, haladunk a magunk útján, és aztán egyszer csak olyasmi történik, amire korábban azt mondtuk, ez velünk nem történhet meg. Én is úgy jártam.  Amikor ültem a testvérem mellett a kórházban, úgy változott a fejemben a prioritási lista, mint ahogyan a repülőtéren a pannón változik a menetrend. Közhelynek számít, de tényleg az egészség a legfontosabb. Mindennek eljön az ideje, minden miértre valamikor választ kapunk, és minden megoldódik. Nem kell kapkodni, kétségbeesni. Azt hiszem, ezeket tanultam meg. Nyugodtabb vagyok, lehiggadtam, bölcsebb lettem.

– Ha mondjuk tizenöt év múlva e nagy kerek asztal mellett ülünk, milyen életről mesél majd? 

– Vidámról. Gondolom, majd próbálok egy új irányt venni, akkor a gyerekek nem lesznek velünk, ez egy olyan periódus az ember életében, amikor fel kell találja magát. Nagyon remélem ,majd erre is meg fogok érni. Csak tőlem függ, hogy jó lesz vagy nem. Mindaddig, amíg érzem magamban az erőt, energiát, és oda is figyelek erre, nem történhet nagy baj. Biztos guru leszek a falusi turizmusban vagy lakberendező. Sok energiám van, és ha valamiben kedvem lelem, nem ismerek lehetetlent. Csodálatos, ha olyan dolgokat csinálhatsz, amit szeretsz. Szárnyakat ad. De ehhez kell egy kis bátorság, önbizalom. És tényleg sose késő.