Orpheum: a ’30-as, ’40-es évek kávéházi hangulatát idézi

Haccacáréba – idézi fel Kosztándi Zsolt, miként lett a ma már Orpheum tagja Szilágyi Nóra énekesnő és Ráduj Gábor zongorista mellett. Az első kérdése mindjárt az volt, hogy vajon ő-e a megfelelő ember erre a feladatra, viszont a zongorista megnyugtatta: ha nem így lenne, nem őt keresték volna meg. A 2007-ben született produkcióból korábban, az első három évben több mint kétszáz előadást játszottak, akkor még Haccacáré címmel.

Kosztándi számára „egy elég nagy munka következett, mivel részben ismertem a dalokat, de voltak pontatlanságok, hiszen egyeseket gyerekkoromban tanultam, másokat a tévéből hallottam, fül után jegyeztem meg. Egy hónap alatt aztán újra összeállt a trió, a legelső fellépésen még kottából, utána teljesen szabadon énekelhettem” – idézi fel. Amúgy bár bevallása szerint nem ismeri „profi szinten” a kottát, nagyon könnyedén tanulja a zenés darabokat, és kapcsolata a zene világával kora gyermekkorára nyúlik vissza, amikor még tengerre utazva vagy bárhová, nem zenelejátszó segített elütni az időt, hanem testvérével együtt énekelgettek.

„A családom visszamenőleg muzikális, imádtam énekelni gyermekkoromban. Ami itthon gyerekkoromban – a nyolcvanas évekről beszélek itt – lemezen megvolt, Bilicsi Tivadaréktól elkezdve a Csárdáskirálynőig, édesapám kedvencei is voltak, akarva-akaratlan is ezeket hallgattam, a pop világából az Illés meg Koncz Zsuzsáék nagyon meghatározták a gyerekkoromat. Az egyetemen is erősségem volt ez a műfaj, nagyon szerettem Hencz Józseffel dolgozni. Ő már a felvételi vizsgán teszt alá tett: most egy népdalt énekeljek, most kezdjek bele egy olyan dalba, ami a szerelemről szól, aztán könnyűzenét kért, én meg szinte kisujjból produkáltam, s ez neki nagyon tetszett. Később a színházban jöttek a felkérések a zenés darabokhoz, és idővel kezdtem otthonosan mozogni benne. Hál’ istennek, egybevág a színház vezetőségének ízlése az én ízlésemmel, és elég sok zenés darabban sikerült megfordulnom” – meséli.

Beszélgetésünk során az is kiderült, számára egészen más fellépni az Orpheummal, mint a színházi darabokban. „A színházban a néző általában azt látja, hogy minimum két ember között mi a viszony. Itt viszont a köztünk és a néző közötti viszonyról van szó. Sok-sok előadás után is nagy izgalommal megyek fel a színpadra vagy állok ki a nézők elé, mert itt szinte egyedül vagyok, csak azt látja a néző, amit én teszek. Szóval ez egy teljesen más műfaj, nehezebb, minden rezdülése látszik. Gyakran van olyan érzés, pláne, hogyha telt háznak játszik az ember, és a nézők is felszabadultabbak, hogy velünk együtt „hömpölyögnek”, nagyon jó érzés, egyből látszik a visszajelzés” – magyarázza Kosztándi.

A zenés est a ’30-as, ’40-es évek kávéházi hangulatát idézi kicsit jazzesre, swingesre hangolva a zenéjét. „Szeretnénk kicsit felidézni ezt a mesés korszakot, és átadni a nézőnek egyfajta varázslatot, megérinteni egy dallal, egy dallammal, ha csak pár perc erejéig is” – írják a műsor ajánlójában. Kosztándi elmondta: „a korszakról, amiben születtek ezek a dalok, kevés a fogalmunk, inkább annyi, hogy fekete-fehér és szép, legalábbis így szeretjük látni. Biztosan megvolt a maga nehézsége is, de szépnek próbáljuk látni azt a világot”.

Hogy melyik dallam számukra a legkedvesebb abból a korszakból? Kosztándi Seres Rezsőnek a Ha néha visszaűznek téged című slágerét említette a kérdésre, ami szerinte „érzelmes, szép, változatos, színházi, van benne szituáció. De mindegyik a maga módján szép. Operett-részleteket is énekelünk, ezek mind felidéznek bennem egy-egy előadást vagy találkozást a zenével.”