Mennyei pogácsa

Olvassuk Mózes könyvében, hogy a zsidók negyven éven keresztül a „mennyei kenyérrel”, az égből hulló mannával táplálkoznak. Ennek  állagát, készítési módját is pontosan lejegyezték: „A manna pedig olyan vala, mint a kóriándrum magva, a színe pedig mint a bdelliomnak színe. Kiomol vala pedig a nép, és szedik vala a mannát, és őrlik vala kézimalmokban, vagy megtörik vala mozsárban, és megfőzik vala fazékban, és csinálnak vala abból pogácsákat: az íze pedig olyan vala, mint az olajos kalácsé.” (4 Móz 11.) Ez a bdelliom egy gumiállagú, gyantaszerű fűszerszámféle volt, kellemes kalácsbarna színű. Az, hogy az ókorban pártus fűszerként ismerték, megérne egy külön elmélkedést, és az is, hogy vajon mi egyházias szokásainkba honnan emeltük át…

A mannakenyér emlékére, amikor a szentélybe áldozatot akartak vinni, lisztlángból sütött olajos, kelesztetlen tésztából készült pogácsát készítettek, melyet tömjénnel szórtak meg. Megemlítik ennek mézes változatát is. Volt olyan utasítás, hogy az égőáldozatok közé nem volt szabad elkeverni az édes változatot, és arra nézve is, hogy templomi fogyasztása, evése hogyan, és ki által történjen. Tehát volt ehető mézeskalács az ókori zsidó templomi szertartásrendben. A görögkeleti egyházban ennek emléke a liszt és olaj megáldásának rítusában mindmáig megmaradt.

Nálunk, magyaroknál a mézeskalács kultusza a katolikus búcsúkhoz kötődik, és eredete nagy valószínűséggel a kora középkorban gyökerezik.

Zarándok útravaló

Messze földről keresték fel azokat a helyeket, ahol csodák, gyógyulások történtek. Egy-egy kép, szobor, forrás híre messze vidékekre eljutott, és százával, ezrével indultak útnak a zarándokok, hozva kéréseiket, reménykedve várva a gyógyulást. Különös erőket reméltek kapni a búcsúnapokon, amikor a kegyelem kiáradását vélték érzékelni.

Kéréssel jöttek, majd – ha meghallgatást találtak –, hálaadással tértek vissza. A gazdagabbak aranyba, ezüstbe öltöztették óhajukat. Akinek keze vagy lába fájt, ékszerésznél készíttetett egyet nemesfémből pár centis nagyságban, és letette a kegyszobor előtt adományként. Pár tucatnyit még ott lehet látni Csíksomlyón a kegyszobor körül: annak idején olyan sok gyűlt fel belőle, hogy abból építették fel a most álló gyönyörű barokk templomot. Mondhatnánk, hogy a meghallgattatott kérések bizonyítékából épült a hely.

Aki szeme világát kérte vissza, szemet, aki gyerekáldást vágyott, kisbabát, aki hadi szerencsét, kardot készíttetett. A szegényebbje mindezt megformálta mézeskalácsból – összegyúrva mindazt, ami tiszta, finom és értékes volt: lisztlángot, mézet, tejszínt, fűszereket. Aki szerette volna titkos kedvese szerelmét elnyerni, szívet, akinek beteg volt lova, vagy szép csikókat szeretett volna, csikó alakú pogácsát formált. A búcsúünnepen elhelyezték a szent helyen, kosarakban: a búcsú után pedig szétosztották a zarándokseregnek és a szegényeknek útravalóul.

Nagyon hamar külön iparág alakult a szükséglet kielégítésére. A mézeskalácsot meg lehetett venni az árusoktól, akik minden igénynek megfelelő formában sütötték portékáikat. Szintén kialakult a szokás, hogy a megszentelés után mindenki saját mézeskalácsát vitte haza mint különleges vásárfiát, búcsúfiát – a gyermekek, avagy a szerelmespár örömére.

Egyre többen próbálják feléleszteni a mézeskalács sütésének hagyományát. De ne feledjék: receptjének legédesebb tartozéka a hit és a szeretet…

Szász Tibor András,
felsősófalvi református lelkész