A bennünk működő isteni kegyelem

Eperjes Károlyt szülei papnak szánták, a család apai, anyai ágon híres papokkal büszkélkedett. „Én félrecsúsztam, Thália papja lettem” – mondta Eperjes a csíksomlyói kegytemplomban tartott előadásán. „Aztán a munkám kapcsán jutottam el a megtéréshez, a Jóisten segítségével, de a szabad akaratomból” – tette hozzá. Előadásában, amelyet a Mária Rádió élőben közvetített, beszélt a megtéréséről, a hitvallásáról, Isten szeretetéről, de szó volt a rózsafüzérről, az angyali üdvözletről, a böjtről, a napi vezeklésről, mindez saját példákkal és családi történetekkel megspékelve.

– A Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium jubileumi ünnepségsorozatának apropóján hívták önt meg Csíkszeredába. Miért tartotta fontosnak, hogy – bár nagyon elfoglalt ember – elfogadja a meghívást?

– Nem volt könnyű egyeztetni, de Tamás Levente (a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium igazgatója – szerk. megj.) olyan szeretettel és olyan rámenősen hívott, hogy azt éreztem, ez nekik nagyon fontos. Ők engem hívtak, hogy kapjanak valamit, talán majd sikerül is adni valamit, de közben én itt olyan sokat kapok, mindig úgy feltöltődöm – úgyhogy elgyüttem.

– Széchenyi, a harmonikus címmel tartott előadást a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium diákjainak...

– Széchenyi a maga korában ugyanolyan volt, mint a mai fiatalok, ugyanazokkal a kísértésekkel küzdött. Aztán az édesapja (gróf Széchenyi Ferenc, aki Szent Huber Kálmán hatására tért meg) szakrális levelét végre egyszer istenesen elolvassa, onnan megfordul az élete és fölhagy a mindenféle kapkodó ideológiákkal, és onnantól kezdve egész életén keresztül a fiatalkori bűneit, tévedéseit, botlásait próbálja levezekelni és adni, adni, adni a Jóistennek, a családjának, a nemzetének és környezetének. Egész életében szinte türelmetlenül szinte csak adni, adni, adni akar. Csak gondoljunk a Tudományos Akadémiára, a lóversenyre, a vasúthálózatra, a Duna–Tisza–Balaton szabályozásra, a gőzhajózásra, a Lánchídra, a vasúti gőzmozdony behozatalára és folytathatnám... Az ő hídja kapcsolja össze Pest–Budát. És mindezt azért teszi, mert – akkor már megtért keresztény emberként – Debrecenben huszártisztként kapja az értesítést, hogy az édesapja otthon Nagycenken meghalt. Elkérezkedik, kimenőt kap, lóra pattan és igyekszik Nagycenkre hazaérni Debrecenből a temetésre. Azt kevesen tudják, hogy ott, ahol most a Lánchíd áll, ott a legszűkebb a Duna Budapestnél, akkor még Pest és Budán állt ott egy fahíd, de a jégzajlás elvitte és négy napig nem tudott átkelni. És mire hazaért, elkésett az édesapja temetéséről, mert rendesen, az akkori hagyománynak megfelelően három nap után el kellett temetni, és mire hazaért, eltemették. Akkor fogadalmat tett, hogy még egyszer gyerek ne késsen el amiatt az apja temetéséről, hogy nem tud Pesten és Budán egy hídon átkelni, így egy kőhidat építtetett oda – ez volt az alapító oka. Hogy szeretetét kinyilvánítsa a szülei iránt vagy valami fontos ügyben.

A sors fájdalmas fintora, hogy soha nem ment át rajta, és a hídon először Haynau ment át Batthyányi kivégzésére. Ekkor kapja az idegösszeroppanást...

– Hogyan tudunk ma Istenhez szólni?

– Mindenféle helyzetben, fájdalmainkkal, örömeinkkel, gondolattal, szóval, cselekedettel és a jó nem mulasztásával. A rossznak viszont ellent kell mondani és meg kell vizsgálni mindig ami előttünk áll, hogy az az Istentől van-e vagy az ördögtől. Szabad akaratunk van, használni kell! Isten kegyelme száll, száll, száll, az a kérdés, hogy mi hogy válaszolunk rá. S ha jól válaszolunk az ő kegyelmeire – igened legyen igen, a nemed legyen nem! –, akkor ő azt megszenteli. Ha pedig a kísértésre nem tudunk nemet mondani, akkor baj van. De ha a kísértésekre is nemet tudunk mondani, akkor abból is kegyelem származik. Mert az Isten görbe újjal is tud írni. De ne ez legyen a végszó...

Mindenki benne van a napi imámba, másokat is arra kérek, ha teheti, tegyen be engem is.