Vagy amit akartok – avagy játék Béres Attila „homokozójában”

A több tonnányi homokra komponált Shakespeare vígjáték, a népszínmű, a commedia dell’arte és a zenés bohózat bizarr keveréke rengeteg lehetőséget adott a nagyszerű színészeknek a játékra, a játszadozásra, a játszmázásra. Az előadás alkalmat kínált a klasszikus „bohóckodásra”, melybe tudjuk, az önirónia, a fekete humor és a clown- keserűség éppúgy benne foglaltathat, mint a helyzetkomikumok adta kacagtatás szándéka. Béres Attila nagy „homokozójában” a főszeplő ikrek egymáshoz vezető útja ezúttal igen sok buckával volt nehezítve. Talán azért, hogy a játék minél tovább tartson, a történet minél később jusson el a happy endhez, hogy a nézőnek minél több ideje legyen ízlelgetni a finom falatokat, amiket menet közben egy tekintélyt parancsoló háznagy, egy cserfes társalkodónő, egy részeges rokon, egy tökkelütött vitéz, egy hivatalból bolond tréfamester és a „nemzet szolgája” kínált föl a szabadtéri terülj asztalon.

Szóval, mint oly sok reneszánsz műben és néhány más Shakespeare vígjátékban, a Vízkeresztben is egy ikerpár keresi egymást több felvonáson keresztül (Béres két részbe foglalta a szegedi előadást) itt egy leány Viola és egy fiú Sebastian hiszi azt, hogy ikertestvére a tengerbe veszett. A fiatalok természetesen, a sors szeszélye folytán egy azon városba kerülnek és összetévesztésükből eszement bonyodalmak származnak. Viola fiúnak álcázza magát így Olívia grófnő tévedésből belészeret, miközben Orsino herceg éppen Olíviát szemeli ki magának feleségül. A fiúnak öltözött Viola titokban Orsino herceget szereti, de ezt fiúruhás Cesarioként nem vallhatja meg neki. De megérkezik az igazi fiú Sebastian, és végül mindenki megtalálja a párját, igaz, nem azt, akit először kiválasztott magának, de ennél különb happy endeket is láttuk már William mesternél.

Horesnyi Balázs díszlettervező a szellemóriás fejét, mint hegyet rakta a játéktérbe, s ezt meg kellett mászniuk a szereplőknek. (Közben kicsit meg is tiporták, mint ahogy a művet is, amit írt, de hát, aki drámaírásra vállalkozik annak ezzel ma is számolnia kell.) A díszlet – a szürreális hatáson túl – talán nem csak a monumentális szellemi nagyságra utalt, de azt is jelezte: van rendezői bátorság bevállalni egy ikonnal való játszadozást. Vérbeli komédia született, aminek humor-szövedéke szinte betakarta a cselekményt (dramaturg: Ari-Nagy Barbara). A szüzsé amolyan apropóul szolgált ahhoz, hogy a művészek jót (mondom: jót) játsszanak a nagy homokozóban. Játsszanak a szöveggel, a szavakkal, az érzésekkel, a helyzetekkel, játsszanak egymással, játsszanak a hangszereiken, mulassanak és mulattassanak, ahogy egy commedia ’dell arte-ban szoktak.

(a politika szó többször is elhangzott, mindig pejoratív értelemben, csúfondáros módon, de direkciók nélkül), és sorjáztak a megjegyzések, káromkodások, pajzánkodások, szoftos disznólkodások, ahogy egy kocsmában, vagy focimeccsen szoktak, ha ott pasik jönnek össze.

Ő volt a tiszteletet parancsoló doyen Olívia bizarr udvartartásában, de a kulisszák mögött a művészkollégáktól is ugyanezt a rangjelzést kapta. Elek Ferenc kiváló buffónak bizonyult, Vitéz Böföghy Tóbi szerepe éppen pofon csapta. Olyan oldott, laza színészi biztonsággal mozgott a színpadon, mintha a tengerparton, nyaralás közben láttuk volna. Szikszai Rémusz Feste szerepét kapta, ő mondhatta meg a tutit, a leplezetlen igazat, hisz a hivatásos bolondnak ez kötelező. A sokoldalú színész, ha kellett kiválóan nyelvelt, ha kellett remekül énekelt, finálé-dala igen hatásos volt. Zayzon Zsolt Vitéz Fonnyadi Ábrisként profi módon „idétlenkedett”. Piros nadrágjában, kockás zakójában valódi ficsúrt formált, ha kellett békalábbal lábalt át a homokon. Hernádi Judit lubickolt Mária szerepében, boszorkányosan keverte a kártyákat és a szilfid eleganciát a tenyeres-talpas cselédtempóval. Vérbeli komikaként színezte be a terepet, ha megjelent.

(Antony Hopkins ilyen a Napok romjai című filmben), a sárga térdszalagot úgy viselte, mint Napóleon a vállrojtokat. Plasztikusan éreztette mennyire kiszolgáltatott rusztikus környezetének, a hozzá nem illő durvaságoknak. Olyan valakit formált, aki kilóg a sorból, tehát magányos. Igaz, időnként ő is bemondott valami blődlit – csak hogy illeszkedjen az udvari trendihez – de nem nagyon ereszkedett le a földhöz (homokhoz) ragadt háznéphez. Alföldi nagy monológja nyílt színi tapsot kapott, a tragikomikus jelenetben a színész zseniálisan leplezte le egy magát magabiztosnak mutató ember önértékelési zavarodottságát. Malvolió „levélben megrendelt” mosolyát csak az első tíz sor látta, mi csak elképzeltük a hátsó traktusban (sajnos a két kivetítő képernyője se mutatta, reklámokat nyomtak rajtuk a szünetben), de sebaj, Alföldi nadrágjának és térdszalagjának fluoreszkáló sárgái valamint a művész lényének erős vibrációi messze túljutottak a rivaldán.
Olívia hatalmas gyertyák tövében gyászolt, a csellózenekar is bús dallamokat játszott, hogy teljes legyen a depi. Malvolió pár másodpercre néha karmesterré változott, s beintett a kiváló csellistáknak (Andrejcsik Kézia, Németh Henrietta, Ondrik Zsuzsanna, Pesti Ágota). A háznép tagjai egyik jelenetben kerti törpének álcázva, buckáról buckára követték az eseményeket, lesték hogyan sül el otromba tréfájuk. Amikor elsült Malvoliót egy falusi, árnyékszékbe, amolyan „Tóték-budiba” zárták. Feste, hogy ne bukdácsoljon a homokban, legtöbbször egy segway-jel közlekedett és Bodrogi a Shakespeare fej tetején egy hűtőszekrény társaságában rántottát sütött. Csak néhány az ezer rendezői ötlet közül, amik esetleg meghökkentették azokat a nézőket, akik reneszánsz csipkegallérba bújtatott előadást vártak. Nos, ez nem az volt. Az előadás inkább a jelenkori reneszánsz erényeit hordozta.

– mondta be egyszer Bodrogi, amikor a két rendőr közül Szívós László, vagy Barnák László éppen elfeküdt a homokban, a poén nem volt különösebben intellektuális, de ült (feküdt). A „józan politikusok vagyunk, sohasem hazudunk”- kiszólás, a mának szóló ironikus célzásként hathatott, a „hidegen sajtolt extra szűz Olívia” szellemes képzettársításként, az

pedig, mint afféle urbánus rigmus szólt, de ettől sem szakadt le az ég csak vége lett az első felvonásnak. (A hírek szerint Nádasdy Ádámnak, a darab fordítójának nem volt ellenére ez a szabatosság és az általa fordított szövegeknek vulgáris mondatokkal való megfejelése.)

Papp Janó jelmezei remekül illeszkedtek a karakterekhez és a homokban való járkáláshoz is. Viola fekete gyászruhát kapott (olyan szabásút, ami alkalmas a bujálkodásra is) rajta egy kis csillivillivel, hogy azért ne legyen annyira halottaházi, Mária testhez tapadó kisestélyit viselt (hozzá mezítlábat). Malvolió fekete libériában feszített, a sárga nadrágjáról már esett szó, piros nyaksál lógott Böffen Tóbi nyakában, kockás zakó és piros alsó jutott Festének, Farmer szerkó és szilvakék öltönyféle az ikreknek, matrózcsíkos póló Antonionak, gigerli öltöny Curionak. Szőcs Artúr úgy festett a hófehér öltönyében napszemüvegével, mint egy ötvenes években hazalátogató amerikai, és úgy énekelt, mint Máté Péter és Presser Gábor együttvéve. Jakab Tamás szeretnivaló Kapitánya, Rácz Tibor szikáran elegáns Papja, Simon Zoltán Valentinje szerves része volt az előadás szövetének.

Történt ez valahol Európában (nem Berlinben, nem Londonban hanem), Szegeden, egy Dél-magyarországi városban, ahol a Kárpát-medence különböző szegletéből származó művészek három nyári estén jó pajtás módjára játszadoztak el Shakespeare-rel.

S a mester bizonyára nem bánta, hogy egy teljes konyhát raktak a halántékára, hogy ki-be mászkáltak a száján, hogy az orrát levették, s a fülébe húzták: „Glóri, glóri halleluja”. Elvégre, a jó öreg William a „vagy amit akartok” címadással korlátlan szabadságot engedélyezett az utókornak. És milyen jól tette!