Vannak a videójátékok, és van a The Last of Us. Ez a játék ugyanis már egy külön jelenség, aminek a nemrég megjelent második része akkora port kavart a játékos-körökben, hogy még sokáig elemzések és viták tárgya lesz. Mondhatni hibátlan játék, és méltó folytatás, aminek a története eléggé megosztóra sikeredett. Kritika.
2020. július 02., 13:552020. július 02., 13:55
2020. július 06., 17:542020. július 06., 17:54
Fotó: The Last of Us Part II
Vannak a videójátékok, és van a The Last of Us. Ez a játék ugyanis már egy külön jelenség, aminek a nemrég megjelent második része akkora port kavart a játékos-körökben, hogy még sokáig elemzések és viták tárgya lesz. Mondhatni hibátlan játék, és méltó folytatás, aminek a története eléggé megosztóra sikeredett. Kritika.
2020. július 02., 13:552020. július 02., 13:55
2020. július 06., 17:542020. július 06., 17:54
Fotó: The Last of Us Part II
Valami furcsa és megmagyarázhatatlan, nem létező dolognak számíthat laikusok körében, hogy
Mi van azokkal, akik egy kontroller püfölésével, a tévé előtt töltik el otthon az idő nagy részét? Összeállításunkban saját tapasztalatok és élmények alapján nekik ajánljuk az általunk legjobbaknak tartott akció-kalandjátékokat.
Merthogy már itt tartunk a 2010-es évek óta, hogy a videójátékok egy része már nem csak agykikapcsoló, a győzelem érzését hajkurászó, órákra beszippantó, szórakoztató és nem utolsósorban időrabló tevékenységek, hanem
Kívülállók számára érthetetlennek tűnhet, hogy a kontroller vagy épp a számítógép billentyűinek püfölésével hogyan fér össze a könnyfakasztás, aki azonban ismeri a Naughty Dog 2013-as játékát, a mára már kultikussá vált, agyondíjazott és játékos körökben rendkívül népszerű The Last of Us-t, az tudja, hogy miről beszélek. Ez a játék nem találta fel a spanyolviaszt, csupán formabontó eszközzel,
Fotó: The Last of Us Part II
Az egyébként nem túl bonyolult sztorival való azonosulás azonban nem lett volna ennyire hatásos, ha nem játékként, hanem mondjuk mozifilmként debütált volna a The Last of Us. Merthogy a túlélésről, kötődésről, az apokalipszis utáni folytatásról szóló történet két főszereplője, a kislányát elveszítő Joel és az éppen a kamaszkori dackorszakban leledző Ellie azáltal került közelebb egymáshoz, hogy számos viszontagságon mentek együtt keresztül, amit mi, a játékosok irányítottunk. Pontosabban az adott keretek között, magával a játszással vittük előbbre a történetet, azáltal, hogy
Így alakult ki a kötődés nem csak a karakterek között, hanem a játékos és a karakterek között, ezért is ütött akkorát a történet befejezése, ami ugyan számos morális kérdést vetett fel. A szereplők iránt érzett szimpátiánk miatt azonban nem föltétlenül merült fel bennünk a kérdés, hogy helyesen cselekedett-e főhősünk azáltal, hogy SPOILER: nem az emberiség javát, hanem a kötődést választotta, és megmentette a számára legkedvesebbé váló ember életét, kioltva ezzel másokét, és megpecsételte a túlélők további sorsát.
Fotó: The Last of Us Part II
Mondhatnánk, hogy mindaz, ami a The Last of Us posztapokaliptikus világban, ahol egy gombafertőzés miatt az emberek egy része kontrollálhatatlan zombiként létezik tovább, a túlélők pedig militáris vagy a törvényesség határán egyensúlyozó lázadó csoportokba szerveződve próbálja kihozni a legtöbbet, simán megtörténhetne a valóságban is egy hasonló, az emberiség számára végzetes forgatókönyv esetén. Hisz a posztapokaliptikus történetek tömkelegében a legtöbb közös vonás, hogy ember embernek a farkasa lesz, az erősebb rendelkezik az erőforrások többsége fölött, a törvények pedig úgy értelmeződnek újjá, ahogy azt az érdekek diktálják.
Egy szó mint száz, a The Last of Us készítői saját maguknak adták fel a leckét a lehetséges folytatást illetően, hiszen
Ennek függvényében nem csoda, hogy több mint hét évet kellett várni a folytatásra, ráadásul a megjelenés előtt nem sokkal még egy botrány is kirobbant a játék második része kapcsán, ami egyáltalán nem tett jót a produktum későbbi megítélésének a játékosok részéről. Végül mégis a stúdió járt jól (anyagilag mindenképp), hiszen a játék második része, a június 19-én megjelent The Last of Us Part II az eddigi leggyorsabban fogyó Playstation-exkluzív játék lett a maga több mint négymillió eladott példányával a megjelenést követő 72 órában.
Fotó: The Last of Us Part II
Ezt megelőzően azonban az történt, hogy elég komoly fordulatokat ellövő részletek kerültek ki a világhálóra, a szivárogtatott történetrészek pedig nagyrészt igaznak bizonyultak, és komoly aggályokra adtak okot a folytatást illetően, kezdve attól, hogy a játék több mint felét egy teljesen új karakterrel kell végigjátszani, emellett pedig az úgynevezett gender-propagandát is erőltetni fogják benne, annak ellenére, hogy a játékosok egy részét ez teljesen hidegen hagyja, és
Fotó: The Last of Us Part II
A szivárgások után a stúdió sem kezelte szakszerűen a helyzetet, és mindent megtett azért, hogy ellehetetlenítse a spoileres tartalmat közzétevők mellett a kritikus felhangokat, így a potenciális játékosok és a gyártó között tovább fokozódott az ellentét, és félő volt, hogy nem lesz akkora durranás a játék, mint amekkora volt a korábbi érdeklődés iránta.
A számok tükrében ez nem így lett, azonban míg a kritikusok többsége ódákat zengett a folytatásról, addig a játékosok zöme alaposan lepontozta a folytatást már a megjelenés előtt, és ez a premiert követően sem mozdult el sokkal jobb irányba. Mint kiderült, a szivárogtatás nagy része igaznak bizonyult, és
A történetet és a fordulatokat a kreatív írói szabadság jegyében nem érdemes megkérdőjelezni, hiszen a játék alkotóinak szíve joga, hogy miként folytatják a kultstátuszba emelkedett korábbi sztorijukat, annak petícióban való kérése pedig – mint a Trónok harca utolsó évadának esetében –, hogy írják újra a sztorit, maga a nonszensz netovábbja. Ennek a történetnek így, és ebben a formában kellett folytatódnia, akinek pedig nem tetszik, az írjon haza – vághatnák a játékosok arcába a készítők, ha nem az anyagi haszonszerzés lenne a játékpiac lényege, és pozitív fogadtatás a produktumba beleölt munkaórák, kreatív döntések és áldozathozatalok megtérülése.
Fotó: The Last of Us Part II
Azt már mindenki tudta, aki játszott az első rész kiegészítőjével, hogy a történet egyik főszereplője, a kamasz Ellie leszbikus, így várható volt, hogy az LMBTQ-mozgalom nagyobb hangsúlyt kap a folytatásban, ami nem is történt másként, igaz, a kritikus hangoknak, amik a polkorrektségnek való megfelelés értelmében meleg- és transz-propagandát vizionáltak, nem egészen lett igazuk, ugyanis
Egyszerűen arról van szó, hogy a létező diverzitás nagyobb hangsúlyt kapott a játékban, és a Last of Us bebizonyította, hogy igazából nem számít, hogy ki és milyen szexuális irányultsággal rendelkezik, egy jó történetet nem csak heteroszexuális emberek prizmáján keresztül lehet elmesélni, hanem autentikusabb, ha reflektál a világban jelen levő sokszínűségre is. Egyszóval ez is fölösleges aggály volt, aki pedig amúgy is homofóbnak tartja magát, nyugodtan passzolhatja a játékot.
Fotó: The Last of Us Part II
Minden benne van, amiért az eredeti játékot szerettük, sőt rengeteg aspektust gondoltak és fejlesztettek tovább. A zombiapokalipszis utáni romos és vízzel elöntött Seattle és környéke nem is lehetne lepusztultságában ennél lenyűgözőbb és ennyire aprólékosan kidolgozott, ahogy megkaptuk a játék második részében, és túlzás nélkül kijelenthető, hogy
Az első részhez képest a játéktér is kinyílt, bár még mindig egy labirintusszerű pályán haladunk előre, mégis az az érzésünk, hogy a nyílt világú játékokhoz hasonlóan itt nem a pályatervezők által kijelölt ösvényen haladunk, hanem megadatott a világ felfedezésének érzése is azáltal, hogy olyan elhagyatott helyszínekre is benézhetünk, aminek a történetben való előrehaladást illetően semmiféle jelentősége nincs. Ugyanakkor itt kevésbé hangsúlyosan vannak jelen az élénkebb színekkel kiemelt pályarészek, amik segítenek abban, hogy hová kell felmászni vagy bebújni ahhoz, hogy előre haladhassunk a már nem csak hosszú, hanem meglehetősen széles pályán is, helyette inkább
Fotó: The Last of Us Part II
Tovább csavarták ugyanakkor a Last of Us játékmenetére annyira jellemző inventory-managementet, ami azt jelenti, hogy szűkös erőforrásokból kell gazdálkodnia az általunk irányított karakternek: itt nem az van, hogy a pályán itt-ott elszórt, nagy mennyiségű lőszerrel társuló fegyverrel küzdjük át magunkat az utunkba kerülő zombiszerű lényeken és embereken, hanem
Ha pedig ellőttük az összes rendelkezésre álló lőszerünket, és sokáig nem találunk újakat, akkor lopakodhatunk, vagy épp házi készítésű bombákkal iktathatjuk ki az ellent (nyilván, ha ezek legyártásához is van elég muníciónk, amit a pálya az egyre nehezebb játékfokozatoknál igencsak szűkösen mér).
Fotó: The Last of Us Part II
Itt jutottunk el a játék újabb aggályos pontjáig, a kegyetlenül kidolgozott gyilkosságokig, ami a mostani játékipar egyik nagy rákfenéje, és amit a szakzsargonban a ludonarratív disszonancia kifejezéssel illetnek. Adott tehát egy karakter, akivel azonosultunk a korábbi játék során, értjük a motivációit, együttérzünk vele, azt akarjuk, amit ő is akar, de mi van akkor, ha menet közben azt látjuk, hogy látszólag teljesen ártatlan embereket gyilkol le a céljai elérése érdekében?
Ezzel az ellentmondással tökéletesen tisztában vannak a The Last of Us készítői, akik ráadásul fokozni is képesek ezt az ellentmondást, még egy fokozattal feljebb tekerik, hiszen minden egyes „áldozatunk” vagy a kezeink között szenved ki, vagy látjuk őket elvérezni, vagy éppen darabokra szakadni. Az pedig, hogy ténylegesen rosszak voltak-e áldozataink, vagy hozzánk hasonló ártatlanok, akik bármint megtennének, hogy ebben a kegyetlen világban túléljenek, nem egyértelmű, így
Fotó: The Last of Us Part II
Ellie bosszútörténete ugyanakkor egy zseniálisan megírt, nem lineárisan kibontakozó sztori, ami a sokkoló és helyenként horrorisztikus részeken túl igazán érzelmes epizódokat is tartogat, amikkel szintén a szereplőkkel való azonosulás elősegítése a készítők célja. Sajnos spoilerek nélkül nem lehet beszélni a legnagyszerűbb, de ugyanakkor legmegosztóbb történetmesélési húzásról, ami miatt számos rajongó ekézi a játékot, de nálam ez a bátor húzás teljesen pozitívan csengett ki, és
Ez a történetmesélési bravúr nem működhetne más, nem interaktív médium esetében, bár a vége felé már egy kissé zavaró volt a játékmenet és a történet kettőssége, hiszen az utolsó órákban már nem a játék öröméért, hanem a történet újabb fordulatainak feloldásáért játszottam, hogy minél hamarabb részese lehessek egyfajta feloldozásnak, ebben pedig nem volt segítségemre az, hogy továbbra is gyűjtögetni és stratégiázni kellett az előrehaladásért.
Fotó: The Last of Us Part II
Summa summarum, engem lenyűgözött, meghatott, és a végén könnyeket csalt a szemembe a The Last of Us második része, aminek világát, immár a történet ismeretében, újra és újra fel akarom fedezni, el akarok veszni benne, és immár a játék élvezetéért fogom időnként újra és újra elővenni.
Emellett reménykedem benne, hogy a küszöbön álló új konzolgenerációra nem csak a Naughty Dog, hanem más stúdiók is adnak ki hasonló, történetközpontú, formabontó és kellő bátorsággal megírt játékokat.
Márika néni, Fábián Mária 1934 szilveszterén született Kézdikőváron, amikor a harangok az ó- és újévet összekötötték. Azóta kilenc évtized telt el. De mindvégig őrizte a hitet, a szeretetet, és a múlt emlékeit ma is szívesen meséli tovább.
A vargabéles tökéletes választás, ha egy hagyományos, laktató és felejthetetlen desszertre vágysz!
Ha ősz, akkor befőzés. Szinte látom, ahogy ebben az időszakban hány nő logisztikázza a nemlétező szabadidejét a munka, háztartás, gyerekek mellett, hogy beleférjen egy kis zakuszkafőzés, vinetesütés, szilvalekvár, savanyú káposzta eltevése.
Siklódy Fruzsina gyerekkora óta a művészetek világában él, de csak később választotta hivatásának a grafikát. Fekete-fehér munkáiban az érzelmek intenzitása, a hiány lenyomata és a szakrális tér inspirálja. Új kiállítása ezt érzékenyen mutatja meg.
Egyszerűen elkészíthető, mégis ünnepi megjelenésű desszert, ami garantáltan a család kedvence lesz a hidegebb napokon.
A galagonya tavaszi és őszi felhasználását mutatjuk be, változatos módokon tudjuk vele támogatni az egészségünket. Terméséből ketchup-szerű szósz is készülhet, mutatjuk a receptet is.
A húsos raguk azért nagyon jók, mert bármilyen zöldséggel vagy akár gombával is gazdagíthatjuk a szaftos ételt.
A Pszichószereda idén is a lélek finom hangjaira hangol: előadások, workshopok és művészeti programok várják a közönséget, hogy közérthetően, mégis tudományos alapokon közelítsenek a mentális egészséghez – tabuk nélkül, nyitottan, emberközelből.
A sültkrumpli-leves krumplihéjcsipsszel nemcsak elképesztően finom, de egy olyan kreatív fogás, ami megmutatja, hogyan hasznosíthatjuk a konyhai maradékokat is.
szóljon hozzá!