Színpadról dobozba, majd onnan könyvbe: Erdélyi magyaRock

A könyv születéséről elmondta, kezdetben a régi újságcikkeket szerette volna csupán összegyűjteni, hiszen már azokból is kibontakozik valamelyest ennek a műfajnak a húsz-huszonöt éves története. Az általa írt, interjúkat, koncertbeszámolókat, lemezkritikákat, zenekari bemutatkozókat tartalmazó cikkek 1990 és 2004 között jelentek meg a különböző lapokban. „Mivel ezek nekem megvoltak a padláson egy dobozban, mert a régi újságokat annak idején gondosan félretettem, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ezeket elővenni, és egy könyvbe összegyűjteni. Így indult a könyvnek a gondolata, aztán ez továbbfejlődött, mert

Hozzátette, miután felkutatta, kinyomozta, hogy mi történt azokkal a zenekarokkal, akikről írt annak idején, úgy vélte, hogy nem szabad kimaradnia az 1970-es és ’80-as éveknek sem, hiszen akkor is intenzív rockzenei élet volt Erdélyben, és annak idején teljesen mást jelentett, fontosabb szerepe volt ennek a műfajnak a fiatalok életében, mint manapság.

„Szerencsére többször készítettem interjút Boros Zoltánnal, aki a hetvenes évek erdélyi magyar könnyűzenének a legfőbb támogatója volt, ő volt a könnyűzenei szerkesztő a Román Televízió magyar adásában. Úgyhogy annak idején, aki jól zenélt, és bekerült a magyar adásba, az országos hírnévre tehetett szert nagyon hamar, mert csak az az egy tévéadó volt. Magyar adás csak heti két-három óra – már a régi szép időkben, mert aztán egyre rövidebb lett –, úgyhogy aki ott fellépett, azt a fél ország megismerte Ezt az időszakot is muszáj volt feltérképezzem, mert anélkül nem lett volna kerek a történet” – vázolta a szerkesztő.

Éppen ezért több zenekart is betiltottak a nyolcvanas években, például Marosvásárhelyen a Reflex-et, Kolozsváron a Rival együttest szüntették meg egyik napról a másikra.  „Volt a kommunista pártnak egy olyan nyúlványa, amit úgy neveztek, hogy a szocialista kultúra és nevelés megyei bizottsága, az ott dolgozók szálltak ki ezekre a koncertekre, és tartották szemmel ezeket a fiatalokat. Nyilván szoros kapcsolatban álltak a Securitatéval, hiszen

Zilahi Csaba elmondta, már érlelődik a gondolat, hogy legyen folytatása vagy bővített kiadása a kötetnek, hiszen bármennyire törekedett, hogy minél teljesebb képet nyújtson erről a műfajról, még a megjelenés után is jelezték, hogy egyik-másik zenekar kimaradt. „De ezek már olyan zenekarok, akik után semmi nem maradt. Mert ez is egy szempont volt, hogy olyan együttesek kerüljenek be elsősorban a könyvbe, akik után maradt hangfelvétel vagy rádiófelvétel, nem feltétlenül lemez, de legalább egy demó kazetta, amire ők felvették négy-öt dalukat. Azért is voltam szerencsés helyzetben, mert a kilencvenes évek elejétől – mivel rockműsorom volt a Kolozsvári Rádióban – meghívtak különböző tehetségkutatókra zsűrizni, és ide elküldték a zenekarok a dalaikat. Eleinte még kazettán, majd CD-n is, ezeket összegyűjtöttem, és ezek is külön egy banános dobozban, úgy, mint a régi újságok, megvannak. Így aztán végignéztem, hallgattam az összes kazettát, CD-t, és annak alapján is tudtam, hogy erről és erről az együttesről írni kell, még akkor is, ha annak idején nem volt róluk újságcikk. Ez volt egy szempont, hogy maradjon valami a zenekarok után.