Székelyföldi brácsás a nagyvilágban

– meséli. Ezzel egy időben kezdett el komolyabban népzenét is hallgatni és népi brácsázni tanulni.

Aztán következtek az egyetemi évek, ösztöndíjak, s amint egy-egy történetet felelevenít, kiderül, sokszor a székely makacssága is hozzásegítette ahhoz, hogy céljai valóra váljanak. A középiskola után elsőnek jutott be a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémiára, negyedévesen pedig egy féléves ösztöndíjat nyert Budapestre, a Liszt Ferenc Zeneakadémiára. Mint megjegyzi, már egyetemistaként játszott a székelyudvarhelyi Székelyföldi Filharmóniában (akkor még Kápát-medencei Ifjúsági Zenekar volt), amely azóta is szívügye.

Diplomával állás nélkül

„Amikor befejeztem az egyetemet, éppen abban az évben meghatározatlan időre befagyasztották Romániában az állami zenekari állásokat. Volt diplomám, de nem volt esélyem elhelyezkedni zenészként. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél éppen brácsást kerestek, és ez kapóra jött: az együttesnél brácsáztam egy ideig. Mivel sokfelé jártam az egyetemi évek alatt kurzusokra, kapcsolatba kerültem olyan zenészekkel is, akik a bukaresti George Enescu Filharmóniában zenéltek. Segítségükkel meghívtak engem is próbajátékra, egy kisegítői állásra. Így aztán egy fél évet jártam kisegíteni a bukaresti zenekarba, ahol a kollégák nagy része nem igazán értette, hogy mit keresek én ott magyarként. Ebben az időszakban Románia uniós csatlakozásának hivatalos koncertjein én is részt vettem a zenekarral Luxemburgban, Brüsszelben, Amszterdamban” – eleveníti fel.

– eleveníti fel. Lelkesen mesél egy véletlenül megismert holland hangszerkészítőről, akinek egyik hangszerén játszik ma is, akitől sokat tanult, akihez baráti szálak is kötik. És arról a pontról, amikor sikerült túllépnie saját félelmén, amikor már volt bátorsága megmutatni magát, elmondani, hogy ki ő, mit tud, és rákérdezni, tud-e valaki neki segíteni. A mélypontról kibillenve, Hollandiából Grazban kezdte el a mesterképzést. Újabb fordulópont következett be az életében, mint meséli, a kétéves mesterit körülbelül négy és fél év alatt végezte el, mert időközben a csehországi Brünnben, a Filharmonikus Zenekarnál szólamvezetői állást pályázott meg és megnyerte. Így valahol félúton, Bécsben telepedett meg.

Mesterképzés mesterfokon

„A brünni munka miatt vizsgákat halasztottam a mesterin. Bécsben és Brünnben tapasztaltam meg igazán azt, hogy mit jelent, amikor valaki a szakma legjobbjaival zenél. A tanárom egy olyan kvartett zenésze volt, aki a szakma csúcsát jelenti ma is, és azt is láthattam, hogy milyen, mikor egy ilyen ember tiszteli a szakmabelieket” – meséli még ma is lelkesen. Bécsben – mint fogalmaz – be kellett „verekednie” magát a zenei világba, de zenélt a Bécsi Kamarazenekarban, meg kisebb más zenekarokban is.  „Mindenhol volt egy kis szerencsém. Ha nem tudod, mit akarsz, nincs szerencséd. De ha van egy célod, amely nem csupán vágy, hanem cél, és tudod, hogy azt meg szeretnéd csinálni, akkor nagyon sok esetben a lehetőségek is jönnek. Vannak, amelyek szembejönnek, vannak, amiket meg kell keresni” – hangsúlyozza.

– meséli lelkesen. Aztán mivel időközben a stagemenedzseri tennivalókat is megtanulta, amikor nem koncertezik, akkor azt csinálja. Ezek mellett brácsa-szólamvezetője a Határon Túli Magyar Zenészek Szimfonikus Zenekarának és a Szolnoki Szimfonikusoknak is. 

Az évek során számos koncertfellépése volt szerte a nagyvilágban, nótazenekart alapított néhány barátjával, érdekes kísérletekben vett részt, kamarazenei turnék szervezésében vállalt főszerepet, olyan improvizációs koncerteken lépett fel, amikor maga sem tudta, mi fog történni a színpadon, mesterkurzusokon vett részt, neves és tehetséges művészekkel zenélt együtt és kötött barátságot. Mindezek meghatározó pontok a csíkszeredai fiatalember életében, amelyek irányt mutattak neki. Rengeteg terve, ötlete van, de – mint mondja – rövid időre félretette ezeket, hiszen fél évvel ezelőtt édesapa lett, és most talán ez a legfontosabb megbízatása.