Sárig Edina: nekem a tánc ajándék az élettől

Aztán az utolsó előtti napon beiratkozhattam a kiválasztott brassói középiskolába, így ennek köszönhetően is nagyon korán megtudtam, milyen, amikor magamról kell gondoskodjak. Persze nehéz volt megszokni, de hamarabb megértem az önálló életre, mint a kortársaim. Jóval később mondta el édesanyám, hogy egyszer sem történt meg, hogy fáradságra panaszkodtam volna, noha látszott, hogy az vagyok, és akkor ő hogyan is kérhette volna tőlem, hogy hagyjam abba a táncot? A szüleim támogatása nélkül nem jutottam volna el idáig, és ezért végtelenül hálás vagyok” – mondja a csupa mosoly fiatal csíkszeredai lány, aki jelenleg a bukaresti Generația 9 táncklub leigazolt versenytáncosa, a profi kategóriát megelőző S osztályban táncol.

Szinte számára is megmagyarázhatatlanok azok az érzések, amelyek a hatalmukba kerítik a táncparketten. Ő bizony nem hisz azoknak, akik azt állítják magukról, hogy nem tudnak táncolni. Ha hagyjuk az érzéseinket felszínre törni – mondja mosolyogva –, akkor abból lesz valami. A tánc felszabadít, és mindegy, hogy az adott pillanatban éppen mit érzünk – legyen az szomorúság, harag, vidámság –, hagynunk kell az érzéseinket élni.

Balettkorcsolya után sporttánc

Edina egy évet balettkorcsolyázott, amikor édesanyja ötévesen elvitte sporttáncra. Még ma is emlékszik az első órára, arra az erős elhatározásra, hogy ha másnak sikerül, ő is meg tudja tanulni a lépéseket, arra a türelmetlen gyermeki kíváncsiságra, ahogyan a következő órát várta, arra az érzésre, hogy megtalálta az útját. Pedig ez az út néha rögös volt. Volt olyan időszak, amikor nyolc hónapig nem volt táncpartnere, egy versenytáncosnak ez maga a pokol. De volt olyan időszak is, amikor országot váltott egy partner kedvéért. Középiskola után ugyanis nem egyetemre iratkozott, hanem Németországba költözött, ám két hónap intenzív edzés után német táncpartnere nem bírta a tempót. Nem volt miért maradnia. Hazajött. Most már másodéves egyetemista Bukarestben.

– jegyzi meg.

Az, hogy milyen lehetne tánc nélkül az élete, meg sem fordul a fejében, noha volt olyan periódusa, amikor már-már meggyőzték, hogy talán könnyebb lenne. Nem is olyan régen – meséli – egyszercsak táncosként a mélypontra került, és nem is csoda, hiszen ha táncpartner nélkül marad egy táncos huzamosabb ideig, nehéz motiváltnak maradni. „Édesanyámék is belefáradtak, sokszor szegezték nekem a kérdést, hogy megéri-e, és egyre gyakrabban hallottam, hogy jó lesz nekem a tánc nélkül is. Elfogadtam, lehet, hogy igazuk van. Amikor azt mondtam, hogy mától nincs többé tánc, velem nem lehetett beszélni. Észre sem vettem, hogy haragszom mindenkire. Amikor édesanyám rákérdezett, hogy mi a baj, hirtelen tört ki belőlem a zokogás, hogy én többet már nem táncolhatok. El is csodálkozott, hiszen senki sem mondta, hogy nem táncolhatok. Ekkor jöttem rá, hogy én nem adhatom fel a táncot, nekem a tánc a mindenem”.

„Nekem kell a tánc”

Bár nem volt szándékában, de amióta a járványhelyzet miatt itthon van huzamosabb ideig, tanít is az edzései, felkészülési programja mellett. „Egy ideig tartózkodtam tőle, de nagyon jó érzés továbbadni azt, amit tudsz. Nagyon sok türelmet igényelt. Nekem nem föltétlen az az álmom, hogy táncot oktassak. Én táncolok, mert nekem kell a tánc” – jelenti ki határozottan.

Edina az évek során számos hazai és külföldi versenyen mérettetett meg, igen jó eredménnyel. Első dobogós helyezését hétéves korában szerezte meg, európai bajnokságon lett harmadik. Legfrissebb eredményei közül büszkén említi a Transilvanian Grand Prix Nemzetközi Versenyen az első helyezést, illetve egy, az Egyesült Államokban, Miamiban megszerzett verseny 13. helyezését. Idehaza a Románia Kupát is megnyerte párjával, és ha a járvány nem szól közbe, ők képviselhették volna Romániát a sporttánc-világbajnokságon.