Miért nézzünk terroristás játékfilmeket esős délutánokon?

Összeállításunkba olyan filmeket válogattunk be, amelyek igaz történtek alapján és az elmúlt években készültek. Az ilyen filmeknél természetesen nem a szórakozás az első számú cél, hiszen vannak olyanok közöttük, amelyeket egy gyengébb idegzetű néző egész egyszerűen nem bír végignézni, netán sírógörcsöt kap. És mi van akkor, ha olyasvalaki nézi, aki átélte ezeket az eseményeket...? Mást ne mondjak, a 2011-ben történt norvégiai tömegmészárlás túlélői, akiknek egy része az eseményből készült két játékfilmnek a tanácsadói, háttéremberei voltak, hiszen mind Paul Greengrass, mind pedig Erik Poppe rendezők a túlélő tinédzserek személyes élményei alapján készítették el filmjeiket. Adja magát a kérdés, hogy a trauma feldolgozása mennyit nyomott a latban akkor, amikor eldöntötték, hogy megfilmesítik a borzalmas történetet? És ezzel nemcsak a norvég társadalom van így.

2001. szeptember 11. után egyrészt a világban történő terrorcselekményekről tudtunk meg egyre gyorsabb és több információt, másrészt ennek „köszönhetően” a filmipar is ráállt a valódi történetekből ihletődött filmekre.     

7 vérfagyasztó nap

Kezdjünk egy nagy klasszikussal: az 1976. július 4-i eseményeket minden idők legnagyobb túszmentő akciójának tartják a történészek. Az ugandai Entebbe repülőteréről több mint száz izraeli túszt szabadítottak ki egy katonai akcióban – az esetről még akkor, frissiben, 1977-ben készült egy film (Támadás Entebbe-nél, Charles Bronson a főszereplő), viszont 2018-ban José Padilha (a Narcos sorozat alkotója) rendezésében mutatták be a 7 vérfagyasztó nap című új, megrázóan részletgazdag alkotást. A film dokumentarista jelleggel mutatja be a túszejtést (a két német terroristát egy angol és egy német színész, Rosamund Pike és Daniel Brühl játsszák) majd az azt követő izraeli akciót, illetve annak előkészítését.

 A készítők minden apróságra vigyáztak, a film tényleg izgalmas és hiteles, csupán egyetlen „csavarocska” nem stimmelt. A jelenlegi izraeli miniszterelnök, Benjámín Netanjáhú bátyja, Joni az akció egyetlen halottja volt az izraeli katonaságtól, a filmben pedig van egy olyan szál, ami Benjamint sejteti az egyik fiatal katona figurájában – holott a fiatalabb testvér nem volt ott az akcióban. Aki még ebből a témából szeretne egy másik filmet is megnézni, az 1972-es müncheni túszdráma „utóéletét” feldolgozó Steven Spielberg-alkotást feltétlenül pipálja ki (a 2005-ben készült Münchent).       

13 óra: Bengházi titkos katonái

2012. szeptember 11-én a líbiai Bengázi városában helyi fegyveresek egy igen népes csoportja megtámadja a CIA titkos létesítményét az arab tavaszt követő zűrzavarban, s az azt megelőző másik rajtaütésben az amerikai nagykövet is meghalt. Így volt igaz az annak idején nagy port felvert történet, hiszen alig tudtak kimenekülni a támadásból az amerikai ügynökök és biztonsági őreik.

Michael Bay hosszú, iszonyatosan eseménydús akciófilmet rendezett a történetből 2016-ban, s habár egy kicsit túllő a célon (nagyon, de nagyon sok líbiai harcos esik el a több mint két órában), összességében egy izgalmas, jó akciófilmet kapunk – bár ebben a amerikai témában A Sólyom végveszélyben (2002) az egyik etalon.   

A párizsi vonat

A Clint Eastwood által rendezett filmben az a legnagyobb dobás, hogy a 2015 augusztusában az Amszterdamból Párizsba tartó vonaton történteket tényleg az a három amerikai játssza el, akikkel valóban megtörtént az eset. Alek Skarlatos, Spencer Stone és Anthony Sadler európai városokat látogattak meg szabadidejükben (előbbi kettő a hadseregnél dolgozott), amikor a vonatban lefegyverezték a vonatra felszálló merénylőt, akinek egyrészt tényleg beragadt a kalasnyikovja, amikor le akarta lőni Stone-t, másrészt – nem a filmből, de mint utólag kiderült – nem nagyon értett a fegyverekhez.

Ettől függetlenül súlyosan megsebesítette az egyik utast, késével pedig megvágta Stone-t is, mielőtt gúzsba kötötték. A merénylő lefegyverzése annyira izgalmasan van megcsinálva, hogy levegőt is alig tud venni az ember közben – a másfélórás film szintén dokumentartisa igénnyel készült, és nem nagyon érződik az sem, hogy a három amerikai önmagát játssza. Bár kétlem, hogy máskor is felkérnék őket más filmre, de ezt nagyon összehozták Clint Eastwood-dal.   

Július 22., Utoya

A 2011. július 22-i norvégiai terrortámadásról két film is készült az elmúlt években. Az egyiket a norvég Erik Poppe rendezte 2018-ban, ez a különlegesebb. A film egyetlen snitt (!), technikája nagyon hasonlít a Saul fiához. A nevek nem valóságosak, a merénylő neve el sem hangzik, csupán egyetlen lány szemszögéből látjuk a menekülést. Borzalmas jelenetek vannak nagyon közelről, az állandó lövések (72 perc a film, eddig tartott a mészárlás Utoya szigetén), a hallatszó halálsikolyok iszonyatosak.

Paul Greengrass filmje, a Július 22. már sokkal részletesebb. Greengrass valóságos mestere az igaz történetek dokumentarista stílusú megfilmesítésének, hiszen a Véres vasárnap (2002), A United 93-as (2006) vagy a Phillips kapitány (2013) filmjei mind nagyszerűek és ebbe a témába vágnak. Az utoyai vérengzésről készült majdnem két és fél óra hosszú filmje ugyanezt a mintát követi, s habár színészek játsszák a valódi személyeket, a nevek, az eseménysor és a részletek pontosak. Nemcsak a mészárlás, hanem az azt követő tárgyalás, a merénylő ott elmondott mondatai is mind valódiak.

Ha még mindig vágyunk egy adagra az ilyen filmekből, akkor a szintén 2018-ban készült Hotel Mumbai (a tíz évvel azelőtti indiai terrortámadásról szól), vagy a 2016-ban kijött A hazafiak napja (a 2013-as bostoni merényletről) is megnézendő. És igen, a következő években minden bizonnyal filmre viszik a Charlie Hebdo-merényletet, a manchesteri, brüsszeli, párizsi eseményeket.