Mi az a kétméteres előadás, és miért nem jó ez színész szemmel?

Szóba került az is, hogy egyetemi docensként mi mindent tanít, s ebből kiderült, hogy többek között drámaelméletet és színháztörténetet is. Ehhez kapcsolódott Kozma Attila saját élménye is az egyetemi éveiből, ugyanis nekik még nem tanítottak teatrológiát, ő színészként kellett megtanulja az ok-okozati összefüggéseket, hogy a struktúrában hogyan vesz részt a szöveg.

Mi a színház?

Felmerült a beszélgetés során az a kicsit sem egyszerű színházelméleti kérdés is, hogy: mi a színház? Boros Kinga közérthetően próbált válaszolni, eltekintve attól, hogy a színészhallgatóknak mit tanít. „A színház az a helyzet, ahol legitimen lehet nézni” – fogalmazott. Szerinte a színház az a tér, ahol nem kell szégyenkezni, sem a színésznek, sem a nézőnek. Mint mondta, mindez ugyan a sportra is jellemző, mégsem nevezzük színháznak. Hozzátette, a színház egy rendkívül széles skálát lefogó terület, s így „nem csak a III. Richárd a színház”. Kozma Attila szerint a nézésen van a hangsúly. Színészként nem tud elvonatkoztatni attól, hogy számára a színház nem a nézői szemszög, hanem egy olyan „helyzet”, ahol az előadás aktusa érvényesül. Visszacsatolt az egyetemi tanulmányaihoz és tapasztalataihoz, miszerint az érzelmi realizmus, a nyilvános egyedüllét teszi a színházat színházzá, ami rituális alapokon nyugszik.

– osztotta meg személyes hozzáállását a színházzal kapcsolatban, majd kifejtette, régebb olyan mentális nehézségekkel kellett együttélnie, amelyek nem könnyítették meg a dolgát, ha szereplésről volt szó. A színház viszont az a hely volt, ahol pontosan tudta, hogy mikor kezdődik és mikor ér véget az előadás, ahol nem voltak meglepetések, így egyfajta nyugalmat és biztonságérzetet adott.

„A színész egy érzékeny műszer” – fogalmazott. Onnan tudhatják, hogy a színház nem érte el a célját egy előadás után, ha az úgynevezett kétméteres előadások lépnek érvénybe, ami annyit tesz, hogy a néző az előadás lejárta után két méterrel az ülőhelye után már el is felejtette, hogy mit látott. Kiemelte továbbá azt, hogy a színház egy közösségi műfaj, a színházban pedig közösen formáljuk a darabot.

Boros Kinga szerint sincsenek objektív paraméterei a színháznak. Szerinte Csíkszeredában mást jelent a színház, mint Berlinben. Ez pedig nem csoda, hiszen lehetetlen feladat egyszerre mindenben remekelni, és az olyan kisebb társulatoknál, ahol nincs külön operetténekes, az egyszerű színész kell helyt álljon az operett-előadásban is. Boros Kinga az egyetemen azt tanítja a hallgatóinak, hogy arra fókuszáljanak, az ő testük mit tud, mire való. Hogy találják meg azt a szerepkört, amelyben a leginkább helyt tudnak állni. Ennek pedig az a célja, hogy boldogak legyenek a hallgatók. „Egy olyan szakmáról van szó, amiben nagy a keserűség lehetősége, mint a művészetben úgy amúgy.”

– fogalmazott a Csíki Játékszín színésze. Hozzátette továbbá, hogy a siker a közönség igényein is múlik. Szerinte van egyfajta „prüdéria” az itthoni közönségben, amiből adódóan csak óvatosan szabad kísérleteznie egy társulatnak. A közönség java része például elítéli a trágár beszédet, így az ilyen kísérleti jellegű darabok kevésbé sikeresek.

És végül: a színház társadalmi tükör?

A teatrológus szerint a művészetelméletnek két elmélete van, az egyik szerint a színház egy ablak, a másik szerint egy tükör. Kiemelte,

Példaként a nagy sikerű Csárdáskirálynőt említette, amely ma egy mulattató darab, viszont száz évvel ezelőtt a lecsúszóban lévő arisztokrácia, az osztálykülönbségek súlyos témának számítottak.

Kozma Attila szerint a színház valóban egy tükör. „Ha rajzolunk valamit, általában megszoktuk azt a látványt, még tetszik is nekünk. Ha azonban tükör elé tesszük, észrevesszük az aránytalanságokat, a pontatlanságokat rajta. Ilyen a színház is” – fogalmazott a színész.