Petru Lucaci fekete univerzuma nem a hiány, hanem a teljesség tere: ahol a sötét anyaggá válik, és a megsemmisülésből új formák születnek. A kiállítás képei a pusztulás és az újjászületés határán lebegnek, tapintható feszültségben.
2025. szeptember 17., 11:062025. szeptember 17., 11:06
2025. szeptember 17., 11:072025. szeptember 17., 11:07
Fotó: Borbély Fanni
Petru Lucaci fekete univerzuma nem a hiány, hanem a teljesség tere: ahol a sötét anyaggá válik, és a megsemmisülésből új formák születnek. A kiállítás képei a pusztulás és az újjászületés határán lebegnek, tapintható feszültségben.
2025. szeptember 17., 11:062025. szeptember 17., 11:06
2025. szeptember 17., 11:072025. szeptember 17., 11:07
A színek idejének leáldozott. A sűrű levegő kékjei maradtak csak meg. A vászonképek a tökéletesség és a tökéletlenség határmezsgyéjén lebegnek. Ott a párnára csöpögött vér, ami körbeszőtte a pihenés illúzióját. Ujjlenyomatok és orrszarvúfejek bizonyítják: itt van valaki, aki még él. De alig. A kiállítótérben egyszerre terjeng a megsemmisülés és az újrakezdés szaga: fekete porból tapasztott világtörmelék, amelyből lassan alakot ölt a valóság. Egy másik valóság.
Fotó: Borbély Fanni
Ruxandra Demetrescu kurátor szerint a fekete sokáig a hiány, az üresség, a tagadás színe volt, amelyet a festészet története inkább mellőzött. Csak a 20. század közepén kezdett önálló színként viselkedni, a minimális eszköztár és a radikális érzékenység jelképeként. Petru Lucaci már pályája korai szakaszában megérezte a fekete anyagszerű erejét, és doktori disszertációját is ennek szentelte. Azóta is újra és újra visszatér hozzá, mint valami kimeríthetetlen forráshoz, amelyből minduntalan új jelentések fakadnak.
Demetrescu szavai szerint Lucaci művészete egyszerre puritán és romantikus:
A fekete nála nem a hiány, hanem a teljesség színe, az a közeg, amelyben minden más feloldódhat, és új formát ölt. Ez a paradox logika – a semmiből építkezni – teszi művészetét különösen intenzívvé.
A kiállítás tereiben a fekete nem elnyel, inkább kiemel, mint a kontűrvonal. Nem egyszerűen színskála-végi felület, hanem domborodó, szemcsés, néha porló anyag, amely egyszerre idézi a szenet, a hamut és a sötét bársonyt. Egyes munkákon a fekete felületekből textilszálak, törmelékszerű darabok állnak ki. Itt a képek nem ábrázolnának, hanem megtestesítenének valamit – egy katasztrófa utáni állapotot, ahol a tárgyak még csak formálódnak.
Fotó: Borbély Fanni
Az egyik alkotásban két varjú lassan bontakozik ki a sötétből, a másikon fekete bárány áll, mint egy bibliai álomkép. Egy textilkollázs finom színes szálai olyanok, mintha a sötét felszínt próbálnák áttörni, de közben a fekete szinte megemészti őket. Ezek a vörös szálak a vért idézik. Van, ahol emberalak sejlik fel, máshol állatfejek, ujjlenyomatok, szétkenődött, majd precíz gesztusok rajzolódnak ki. Valahogy minden képben egyszerre van jelen a kontroll és az elengedés.
A fekete itt tapintható, szinte szagolható. Nem lehet kívül maradni rajta: az ember tekintete belegabalyodik, mint ahogy a korom összemocskolja a kéményseprőt.
A kurátor szerint Petru Lucaci mindig is a határhelyzetekre figyelt: az élet és halál, jelenlét és hiány, láthatóság és eltűnés közti mezsgyékre. A fekete ennek a köztes létnek a színe nála. Festészete olyan, mint egy folyamatos átkelés egyik állapotból a másikba, egyik forma romjából a másik csírájába. Ezért is hatnak munkái egyszerre töredékesnek és monumentálisnak. A dúsan felhordott anyag miatt közel kell menni hozzájuk, de közben az egész térre kiterjedő jelenlétet sugároznak. A fekete a szemnek kevés kapaszkodót kínál, így a néző kénytelen lelassulni, időt adni a tekintetének, hogy lassan, fokozatosan bontsa ki, amit lát.
Fotó: Borbély Fanni
„Úgy vélem, nem az egyéni teljesítmény a fontos, hanem hogy a közönség rezonálni tudjon a művekkel. Mindenki a saját tapasztalata révén egészíti ki őket” – mondta Petru Lucaci a megnyitón. Beszéde szerény volt, amiben volt valami felszabadító. Nem lezárt üzenetet adott, hanem nyitva hagyott kaput. Ebben rejlik munkáinak ereje is. A fekete nem fal, hanem rés, átjáró egy másik világba, de csak akkor, ha elég bátrak vagyunk átlépni rajta. Lucaci művei nem elzárnak, hanem kinyitnak. És néha az ajtó befelé nyílik.
Fotó: Borbély Fanni
A Black and Black című tárlat Csíkszereda szívében, az Új Kriterion Galéria kiállítóterében látható, és a fekete szín köré épített több évtizedes életműből válogat. A kurátori koncepció célja, hogy Lucaci munkásságán keresztül új fénytörésbe helyezze a fekete kulturális jelentését, és bemutassa annak metamorfózisát a tagadás színéből az újjászületés médiumává. A kiállítás a művész legújabb, monumentális méretű vásznaival és textilkollázsaival egészül ki, melyek közül több most először látható a nyilvánosság előtt. A látogatók így nem csupán egyéni alkotásokat, hanem egy belső világ teljes univerzumát fedezhetik fel. A tárlat november 9-ig látogatható.
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Ha szeretjük a savanyú káposztából készült fogásokat, ez is nagy kedvencünk lesz. Köretként és egytálételként is kiváló.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz az 1840 óta működő létesítménybe.
A Long Story Short nem akar szerethető lenni, inkább marad „igazi”. Raphael Bob-Waksberg új animációja a gyászt, a családi múltat és a zsidó identitást nem lineáris időben, hanem érzelmi pontossággal rendezi egymás mellé.
Hatalmas könyvespolcot hozott az angyal, volt is nagy öröm, ujjongtak az írók, költők, kutatók, illusztrátorok és szerkesztők.
Az alábbi elkészítési mód szerint a szűzpecsenye kívül finoman pirult, belül pedig szaftos és omlós lesz.
A téli időszak lelassuló tétlensége sokunk számára kellemetlen, és nehezen tudunk alábbhagyni az év közbeni megszokott tempóból. A természet télen sem alszik, csak lelassul és regenerálódik. Érdemes a természet példája mentén nekünk is tanulni ebből.
Erdélyben a karácsony a hiány éveiben is megmaradt ünnepnek. Anyák és nagymamák emlékein keresztül idézzük fel azt az időt, amikor az egyszerűség természetes rend volt.
Egy sóhajtás itt, egy mosoly ott, egy csendes beszélgetés, egy ima, várakozás a hozzátartozókra, a gyógyszer hatására – türelemmel, belenyugvással, megbékéléssel. S bár lehet, hogy szomorúsággal, de mégis a gyógyulásba vetett hittel.
A krumplipüré az a köret, amit sokféleképpen el lehet készíteni. Vannak, akik csak egyszerűen, villával összetörik a főtt krumplit, ízesítik sóval, borssal és tejföllel gazdagítják. Hogy valóban tökéletes legyen, eláruljuk a titkait.
szóljon hozzá!