Meditittimó, a különleges: családi elfogadástörténet meseregényben

„Én a kezdetektől jegyzeteltem. Ami az életben nagy csapásnak tűnik, az az írónak nagy ajándék, mert egy olyan világot hoz közel, ami nagyon sok fejtörést igényel, és nagyon sok rejtvény van benne. Különleges és izgalmas világ, amely a fiammal érkezett. Aztán egyszer egy Szibériában tartott finnugor konferenciára, ahol a finnugor népek gyermekirodalma volt a téma, engem is delegált az Magyar Írószövetség, elkezdtem azon gondolkodni, hogy miről beszélnék szívesen, és akkor ötlött fel bennem, hogy vajon az autizmus és a mese milyen viszonyban van? Az őseink a mesékkel, történetekkel még az írásbeliség előtt teljes világmagyarázatot tudtak adni, és itt vagyunk mi az autizmussal, aminek az okát az orvostudomány még nem ismeri, de vele élünk, valami magyarázatot kell erre adjunk. Ha a mi világunkban nem tudunk magyarázatot adni, akkor a mesékben van a megoldás. Ott minden csoda megtörténhet, amit itt nem tudunk megmagyarázni. Így kapcsolódott össze a valóság és a mesevilág nálam” – magyarázta, amikor a bemutató előtt a Kájoni János Megyei Könyvtárban leültünk beszélgetni.

Elmondta, igyekezett úgy megírni a meseregényt, hogy legyen mondanivalója a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Az autizmusról írtak már könyveket maguk az érintettek, vagy a szülők a gyerekeikről, de ilyen, hogy népmesei nyelven, kalandos történettel, meseszereplőkkel még nem született korábban, talán ez is a titka, hogy a gyerekek is nyitottak, és a felnőttek is jól fogadják a történetet.

A könyv megszületése igazi családi projekt volt, az illusztrációkat a szerző felesége, Szalontai Enikő készítette, a mese szereplőinek neveit pedig a kisfia adta.

Aztán már csak a karaktereket kellett hozzájuk kitalálni. Talán elsőre nehéznek tűnnek a nevek , de nem szerettem volna megváltoztatni, mert így autentikus, hogy ő találta ki, és aki megtanulja egyszer, többé nem felejti el. Két mesét a könyvből lefordítottak olaszra, és nagyon jól hangzik a Meditittimó, vagy a királynő neve olaszul – ő Talán Virág, olaszul pedig ForseFiore. Az illusztrációk pedig úgy jöttek, hogy az autizmussal élőknél fontos a vizualitás. Nagyon sokszor, amikor nem tudnak szóban kommunikálni, főleg az elején, akkor képekkel segítik őket, minden szituációt lerajzolnak. Először csak kép, majd kép és nyelv, majd a kép el is maradhat. Így kezdtük mi is, aztán nálunk a verbalitás elég jól fejlődött, úgyhogy erre nem volt szüksége, viszont rajzokra és napirendre, képes napirendre viszont igen, hogy mi után mi következik. Mert ők attól szoktak bepánikolni, és begörcsölni, ha váratlan helyzet jön. Ha ezt megelőzzük, és kiszámítható számára a nap, akkor rendben van.”

A kisfia tudta ugyan, hogy az édesapja éppen meseregényt ír, de a könyv megjelenéséig nem ismerte a tartalmát. Aztán többször elolvasta, közösen is olvasták a családban.

„A tévés interjúkat, amelyek a könyv kapcsán készültek, mind megnézte, azért is, mert van neki egy művészneve, és csak úgy lehet hívni, és kíváncsi volt, hogy nem mondtuk-e rosszul. De egy alkalommal, amikor közösen olvastuk a könyvet, megkérdezte, hogy ezt róla írtam-e. Azt válaszoltam neki, hogy egy olyan kisfiúról, mint ő. Nem tudom, hogy milyen sorsot szán az ég ennek a könyvnek, de nem szeretném összemosni a gyerekkel a főhőst, mert az nem jó. Lehet, hogy most jópofa, de ha ráragad ez a név, soha nem tudjuk lemosni. Úgyhogy inkább előzzük meg. Ezért mondtam, hogy ez olyan kisfiúról, mint te. Aztán az interjúkból csak összerakta, hogy mégiscsak köze van hozzá, és megkérdezte, hogy: apa, én autizmussal élő vagyok? Mondtuk, hogy igen, de ez nem baj, mert nagyon klassz srác, okos, tehetséges, és ahol kell, mi ott vagyunk és segítünk. Azóta tudja, hogy ő autizmussal élő. Úgyhogy, ha más hozadéka nem lett volna ennek a könyvnek, csak ennyi, akkor már megérte. Korábban is próbáltuk neki elmagyarázni, hogy ő miért más, de mindig visszapattantunk, hogy hagyjuk őt békén ezzel.”