Márton Árpád: én csak végeztem a dolgomat

Mondta Fazekas János, hogy amikor kész lesz, a felavatáson részt akar venni, és ő szeretné megnyitni. A műtermeket jó fél év után meg is kaptuk, mondták, keressünk helyet itt a kultúrházban, és ott alakítják ki. Azért választottuk az épületben ezt a hátsó részt, mert alattunk volt a központi fűtés. Így alakult ki ez a három műterem. A középső érdekes módon nagyon sok gazdát váltott. Dolgozott benne Kovács Dénes, aki be volt zárva, négy évet letöltött 1956 miatt. A csíki múzeum, ami újraindult a harmincas évek után, neki köszönhető. Utána jött Sövér Elek, Mérey András, Kántor József, Koszti István Miklós. Az egyik műterem Gaál Andrásé, a harmadik az enyém.

– Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Hogyan emlékszik vissza az első rajzaira, mikor fordult a figyelme a képzőművészet irányába?
– Édesapámék nyolcan voltak testvérek, és ő volt az, aki mesterséget választott a családból. Asztalos mester lett Gyergyóalfaluban, egy nagyon jó műbútorasztalosnál tanult, aki valamikor Bécsben és Budapesten tanulta a mesterséget, egy nagyon igényes és intelligens ember volt. Ez a mester sokat mesélt Munkácsyról és más festőkről, édesapámnak ez nagyon tetszett, tehetsége is volt, és elkezdett másolni képeslapokról. Most is van a családi örökségben két-három olyan kép, amit ő másolt le. Ő hitt a művészetben és szeretett volna képzőművész lenni, de abban az időben a család és a háború miatt nem lehetett. 1944-ben úgy elment, hogy csak 1948 őszén tért haza.

Nagyon szerettem rajzolni. '44-ben a németek vonultak vissza, és valahonnan hoztak két teherautónyi könyvet. Egy novemberi nap volt, egy nagy udvarra ürítették le két nagy halomba, havazott rájuk. Azokat a könyveket választottam ki, amelyeknek a legvastagabb margójuk volt. Most is megvan egy Ady Endre istenes verses kötete, aminek a szélére tudtam rajzolni a háborús élményeket, a tankokat, ami akkor körülvett. Abban az időben nem volt papír, és a halom sajnos hamar elfogyott: budipapírnak és tűzgyújtónak elhordta a falu népe. Most is előttem van az egész halom, az, ahogy havazik, és keresgélem a könyveket. Édesapám hazajött, meglátta, hogy mivel foglalkozom, azt mondta, hogy ezekből a hülye karikatúrákból legyen elég. Kartont adott, ecsetet, olajfestéket, kirakta a másolandó dolgot, és azt kellett másoljam. Elég jól műveltem ezt.

– Innen került Marosvásárhelyre iskolába, majd Kolozsvárra egyetemre.
– Sajnos rajztanár nem volt az otthoni iskolában, egy nagyon jó matematika-tanárnő, Ágoston Mária tartotta a rajzórákat. Volt egy Ambrus Imre nevezetű fiú a faluból, aki Marosvásárhelyen járt iskolába. Az ő családjának volt egy kultúrháza, ahol volt neki egy műterme. Egyik nagynéném szemben lakott ezzel a kultúrházzal, és láttam mindig, hogy ez az ember fest. Megkértem, engedje meg, nézzem, mit csinál. Akkor láttam életemben először festőállványt. Imre lett az első példaképem, most Budapesten él, hosszú éveken keresztül a marosvásárhelyi bábszínháznak volt a díszlet- és bábtervezője, aztán bezárták. A következő példakép Sövér Elek volt, aki az évfolyamának a legjobbja volt. A vásárhelyi iskolából jártak ki tanárok annak idején tehetségkutatni, gyűjtötték a gyerekeket. De épp aznap édesapámnak az erdőn bárcája volt, el kellett menjünk fáért, nem tudtam ott lenni.

Nem tudok eleget hálálkodni ennek a városnak, a kollégáknak. János Pálnak, Nagy Imrének. Hihetetlen közeget kaptam. Miklóssy Gábor mesterem azt mondta negyedéven, hogy úgy készüljünk, hogy sosem tudjuk, hová fogunk kerülni. De ahová kerülünk, ott bizonyítsuk be, hogy képzőművészek is vagyunk, nem csak rajztanárok. Én ezt nagyon komolyan vettem. És mit ad a Jóisten, amiután idekerültem, hetven munkából csináltam egy kiállítást, amivel egyszer s mindenkorra kollégáim és mindenki előtt képzőművész is voltam, nem csak rajztanár.

Sokat segített nekem az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy gyerekek között voltam, ugyanis húsz évig óvodában tanítottam hetente két órát. A fokozataimat végigjártam. Annak idején Pusztai Lacival elindítottuk a felső tagozatos képzőművészeti osztályt, de azt megfullasztották, kilencventől viszont újraindítottuk. Nagyon boldog vagyok, amikor látom a mostani művészeti iskola épületét, mert azt érzem, hogy a csíkszeredai képzőművészeti élet nevelésében és hogyanjában egy pici részem van nekem is.