Kulisszák mögül a rivaldafénybe

Mert nálunk ez a helyzet, ráadásul tudtommal az egyetlen olyan hivatalos színház vagyunk itthon és Magyarországon is, ahol csupán egy ember tölti be ezt a munkakört. Sok ember csak a megélhetésért dolgozik, úgyhogy a díj motiválni is tudna, hogy ez is egy hivatás. Ugyanis egy bizonyos szintig meg lehet tanulni bármit, de ha a foglalkozásodat nem szereted, elunod, nem élsz benne, az előbb-utóbb kiérződik belőle, és a színvonal rovására megy. A díjat 2010-ben alapították, és eddig csak egy határon túli kolléga kapta meg az újvidéki színháztól, úgyhogy Erdélyben én vagyok az első díjazott. Ettől függetlenül nem merném azt állítani, hogy én érdemeltem meg legjobban, vannak még jó szakemberek mifelénk, és remélem, a jövőben ők is sorra kerülnek.

– Te hogyan csöppentél bele ebbe a világba?
– A ’90-es évek elején kóstoltam bele, Jére Ágoston mellett, a népszínházas időszakban. Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján talán 1992-ben voltam először. Aztán voltak kisebb-nagyobb szünetek, de teljes gőzzel azóta, hogy a Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhely Néptáncműhely létrejött. Vannak, akik még rajtam kívül művelik a szakmát, de a városban én vagyok az egyetlen hivatalosan alkalmazott világosító.

– Kezdetben még nem volt ilyen hiper-szuper berendezésetek, gondolom.
– Az analóg gép volt, tologatós, most meg célirányosan kifejlesztett, több ezer eurós kütyüvel, tulajdonképpen egy számítógépről végzem a dolgom. Programokat írok, és világítási képeket (memóriákat) használok.

– Képi világot élünk. A színházban mekkora szerephez jut manapság a látvány?

Az utóbbi években megjelentek a projektoros vetítések, multimédiás megoldások. Ha megnézzük a színház történetét, mindig is próbált lépést tartani a világgal, folyamatosan építette be mindenhova, használta fel az újításokat, és mi még egy szegény színház vagyunk, lehetne több berendezésünk is, csak nincs rá keret. Így megpróbáljuk kihozni a maximumot abból, amink van, ha meg elmegyünk egy fesztiválra, turnéra, az ottani körülményekhez, felszereltséghez kell igazodni, mert mindenhol más a terem, a szögek, a lámpák erőssége. Ilyenkor sokszor átírom a programot ahhoz a fellépéshez.

– Miként lehet lépést tartani a folyton változó trendekkel, elvárásokkal, hogyan képzed magadat?
– Kicsi ez a szakma, ismerjük egymást, tudjuk, ki hol tart, kitől lehet tanulni, amúgy is bővül folyamatosan a kör, hiszen jönnek-mennek a vendégelőadók, alkotók, produkciók. A színházi élet kölcsönhatásokra épül, átjárások vannak, az én szakmámat ráadásul nem is oktatják sehol, csak itt, így tudod megtanulni.

Aki meg bejár előadásokra, tudja, miről szól ez.

– Utoljára mikor ültél be nézőként előadásra, és nem a fülkédből követted végig az eseményeket?
– Ilyen azért elég gyakran van, mert az idegen társulat mindig hozza a maga szakemberét, és nekem ez esetben csak annyi a dolgom, hogy a két rendszert összebarátkoztassuk, ráállítsuk a mi lámpáinkat a vendégelődásra, átírjuk a programokat, s onnantól fogva már az illető tologatja a potmétereket. Nézőként sem tudok teljesen elvonatkoztatni, óhatatlanul észreveszem a hibákat, a hiányosságokat, viszont ha olyan az előadás, hogy magával ragad, teljesen belefeledkezem.