
Fotó: Kopriva Nikolett és Miklóssi Szabó István archívuma
Egy költő és egy író. Társak az életben, társak az alkotásban. A Sepsiszentgyörgyön élő házaspárral az alkotói energiák találkozásáról, a sepsiszentgyörgyi otthonról, a kárpátaljai látogatásokról, és megismerkedésük történetéről beszélgettünk.
2024. április 21., 13:562024. április 21., 13:56
Kopriva Nikolett és Miklóssi Szabó István mozgalmas hónapokat tudnak maguk mögött: folyamatosan alkotnak, elindult az általuk működtetett Hangoldal nevű Facebook-oldal, Istvánnak két kötete is megjelent – a Holdanya unokája című regény, az Apja fia című kisregény –, írja az új regényét, Nikinek új verseskötete látott napvilágot – a Kővé zsugorodott ország. Jól vannak, derült ki, amikor felettem (ezúttal többes számban) a Szia, hogy vagy? kérdést. Az aznapi reggelük kötetszerkesztéssel indult, ugyanis készül Nikolett újabb könyve, amely a tervek szerint ősszel jelenne meg. A könyvet István szerkeszti, akinek az utóbbi két regényét Niki szerkesztette.
Jó szerkesztőt nehéz találni, ezért is örülünk egymásnak. Nem kell küzdeni a meg nem értéssel, a tudálékossággal, a félműveltséggel, de legfőképpen a hanyagsággal. Szabad kezet adtunk egymásnak, ami nem jelenti azt, hogy ne folyna intenzív kreatív vita kettőnk között” – magyarázta István. „A kifejezésmódunk ugyan különböző, de világaink hasonlóak” – tette hozzá Niki.
Úgy vélik, ebben nincsen semmi különleges, mindez annak a szeretete, amit csinálnak. Az általuk létrehozott Hangoldal, ahol a szövegeik – és ritkábban másoké – hangzanak el, a szerelemgyermekük – fogalmaztak. A versekhez, prózai szövegekhez pedig vizuális anyagot is készítenek. „Heti kétszer-háromszor teszünk közzé, vasárnaponként mások írásait is feldolgozzuk, de a hangsúly a saját írásainkon van. Az is külön utazás, ahogy István a hangot összerakja, megtalálja az anyag, a felvétel hangulatát” – mesélte Niki. István elmondta, egy vers, felvétel kidolgozása hosszú időt vesz igénybe: kiválasztják az anyagot, kitalálják a koncepciót, elkészül a felvétel, sok esetben a vizuális anyag is hozzá, majd az utómunka következik.
„Nagyon szeretjük a közös alkotást, hozzásegít ahhoz, hogy megéljük elsősorban az erdélyi irodalmat. Niki is, annak ellenére, hogy kárpátaljai. Olyan közeg ez Erdélyben, amelyik rendkívüli. Úgy érezzük, elsősorban ennek vagyunk a tagjai. Örülünk, hogy publikálhatunk, a lapokban való közlés is külön öröm” – sorolta István.
Fotó: Miklóssi Szabó István archívuma
Arra is kitérünk, hogy mivel a családja Kárpátalján él, megterhelő tehetetlenül nézni, ami Ukrajnában történik. Amikor csak tudnak, Munkácsra utaznak, tavaly március óta ötször sikerült hazalátogatniuk. „Bármilyen politikai nézete is van egy embernek, bármit is mond nemzetről, nemzetiségről, emberi jogokról, arról örökre meggyőződtünk, hogy aki háborút éltet, azzal valami nincs rendben. El kell menni Munkácsra, Beregszászra, át kell lépni az ukrán határt, be kell lépni abba a vibráló feszültségbe, abba a gyászba, abba a mérhetetlen halálkultuszba, ami ott kezd kialakulni. Kell látni a gyászoló arcokat, a levágott végtagú embereket, a temetőben a zászlókkal fellobogózott sírokat. Hallgassa meg történeteiket, lássa meg, mennyire hiányoznak a fiatalok az utcáról, nem azért, mert szöknek a sorozás elől. És igen, ellenőrzik az embereket, megállítják az úton. Bennünket négyszer ellenőriztek – főleg engem – egy hetven kilométeres szakaszon. De az általános hangulatot, azt a képet, ami fogad, nehéz szavakkal leírni” – osztotta meg István.
„Hónapról hónapra érződik a változás” – magyarázta Niki. „Egy évvel ezelőtt nem éreztem ekkora feszültséget a levegőben, mint legutóbb. Mindenki szét van esve, bizonytalan, fásult, nem tudja, mit hoz a következő nap. Mindenkinek szét van zilálva a családja. Vagy van halott a családban, vagy szerencsésebb esetben családtagjuk más országban van. A férfiak nem tudnak egymással találkozni, ugyanis hatvan év alattiak nem hagyhatják el Ukrajnát. A mi családunk is több felé szakadt, Magyarországon, Ukrajnában, Németországban, Romániában élünk. Tavaly augusztus óta Munkács főterén ki vannak téve hatalmas plakátokon a halott katonák portréi, ez pedig borzasztóan beleég az ember retinájába, lelkébe.”
Fotó: Kopriva Nikolett archívuma
– magyarázta István.
Hónapokon keresztül Niki sem tudott írni a háborúról, hangzik el. „Azért sem, mert már nem élek ott életvitelszerűen, és úgy éreztem, hogy nekem erről nem tisztem beszélni. Aztán 2022 végén másfél hetet töltöttem otthon, éppen egy áramkimaradásos időszak volt, sötétben ültünk, naponta két órára kapcsolták be az áramot. Ott volt a rengeteg beteg ember, akik nem tudtak meggyógyulni a hideg miatt. Mindenki zseblámpával járt az utakon. Nagyon megrázó volt így látni az otthonomat, többek közt ez késztetett arra, hogy kezdjem el feldolgozni a tapasztaltakat, az érzelmeket.”
Niki és István 2022 őszén ismerkedtek meg, tavaly júniusban pedig hivatalosan is összekötötték az életüket. Mosolyogva, egymás szavába vágva mesélnek erről.
– emlékszik vissza Niki.
István elmeséli, amikor Niki megérkezett, éppen a marosvásárhelyi könyvvásáron volt. Mintha lökte volna valami haza. „Felhívtam a rendezőket, mondtam, haza kell jönnöm. Első este elég sokat beszélgettünk telefonon, másnap találkoztunk. Most itt vagyunk házaspárként. Tréfásan mondogatom ugyan, hogy amikor beült az autóba, húsz perc múlva éreztem, hogy a feleségem lesz, de van benne valami. A találkozásunk után szinte egy évig nem csináltunk semmit, nem írtam, elmentünk végre boldognak lenni. Múlt év végén kezdtünk el intenzíven dolgozni. Most egymásnak örülve, egymásban megerősödve folytatjuk munkánkat.”
Egy újévi bál, egy félresikerült isler, egy bezárt ajtó, és rengeteg közös ima – ezekből az apró pillanatokból áll össze Urszuly Árpád és Magdolna közös élete. 1956. november 25-én mondták ki az igent, és azóta is egymás mellett maradtak, békességben.
Az élő állat minősége, súlya, de a hús szerkezete is számít, a fűszereket apróra darálják vagy darabolják, aztán gyúrják, töltik, sütik és füstölik a kolbászt, majd jóízűen elfogyasztják. De mi alapján értékel a zsűri egy megmérettetésen?
A székely közösség múltjának és jelenének sokszínű, élő lenyomatát mutatná meg a Magyar Nemzeti Múzeum és a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet Székely Menyasszony című tárlata. A kiállítás kurátorával, Simonovics Ildikóval beszélgettünk.
A korai felmelegedés idén gyorsan felébresztette a természetet, az utóbbi évekhez képest szokatlanul hamar. A tavasz érkezése számtalan apró jelből kiolvasható, ilyenkor még finom, szinte észrevétlen változások árulkodnak róla.
Önfeledt szánkózásra, netán kivágott tüzifa vagy az elejtett vad hazaszállítására használhatták? A Csíki Székely Múzeumban a februári hónap tárgya egy lócsontból készült szántalp a 17. századból.
A gyerekek digitális lábnyoma sokszor már azelőtt formálódik, hogy ők maguk beleszólhatnának. Mit jelent a tudatos megosztás, hol húzódnak a határok, és hogyan védhetjük jobban gyermekeinket az online térben?
A reggeli olvasás ritkán kér többet pár nyugodt percnél. Egy joghurtos smoothie ilyenkor nemcsak ital, hanem kísérő: krémes, friss és pont elég könnyű ahhoz, hogy ne vonja el a figyelmet a történetről.
Közös miniévadot szervezett a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Temesvári Állami Német Színház: február 5-8. között a két intézmény előadásait tűzték műsorra, és megtartották a Nemzeti Kisebbségi Színházak Csúcstalálkozóját is.
Reggelire egy igazi desszert, ebédre egy bűntudatmentes lasagne, végül pedig egy könnyed, friss saláta vacsorára. A jól ismert fogások újragondolva jelennek meg, úgy, hogy közben ízben és élményben sem kell kompromisszumot kötnünk.
szóljon hozzá!