Gáspárik Attila: otthon szándékosan tartom magam távol a színpadtól

Az én színészi karrierem most szünetel, fel van függesztve, amíg igazgató vagyok. A színházvezetői karrier pedig arról szól, hogy az ember egy ütőképes társulatot hozzon létre és azt eladja.

–  Nos, Szegeden színészi feladatot kapott. Milyen élmény magyarországi kollegákkal együtt dolgozni, próbálni egy színpadon lenni?

– Az ember önérzetét felpiszkálja a lehetőség, hogy a magyar színházművészet kitűnő képviselőivel játszhat. Évek óta nézem Elek Ferencet például, a Katona József Színház csúcsteljesítőjét, vagy ott van Zayzon Zsolt, aki hallgatónk volt, emlékszem, a felvételijén is ott voltam. Az ember szívesen megnézi, hogy a „gyárból kikerült termék” miként működik. De izgalmas Hernádi Judittal egy hónapig naponta találkozni és nézni, hogy egy szerephez miként közelít, vagy Bodrogi Gyulával, egy legendával beszélgetni. Olyan kevés a legenda, olyan kevés a mester, akire, ha ránéz az ember megnyugszik, hogy jó szakmát választott, van ebben perspektíva. Alföldi, a kiváló színész nekem példakép, hogy színházi menedzserként is meg tudta őrizni a művészi kvalitásait. Egy ilyen társaságban nem megbukni, már nagy teljesítmény, ami nekem erőt és önbizalmat ad ahhoz, hogy végezzem a dolgomat tovább. Az embert ambicionálja, hogy egy olyan közegben kell megnyilatkoznia, ahol nem ismerik, és újra kell bizonyítania. Be tudok-e jönni a színpadra, ki tudok-e menni onnan, rá tudok-e nézni a partneremre. Ez a hatalmas tér egy külön tanulmány számomra. Döbbenetes, hogy egy ekkora színpadon hogyan változik meg a színész hangja, kifejezése, mozgása. Olyan ez, mint mikor az ember a kisfiával a gyerekszobában focizgat, majd egyszer csak a Reál Madrid pályáján találja magát. Ez egy másik dimenzió. A színészt ez még harminc év utáni is ambicionálja. Ültünk a kulisszák mögött és Alföldi Róbert egyfolytában ezt mondogatta: „Ezt nem lehet megszokni”.

–  Úgy hírlik, a pesti egyetemen az a cél, hogy a hallgatót a tanárok minél inkább szétszedjék, aztán újra összerakják.

– Ez nálunk is így működött. Összetörték a hallgató egyéniségét, és aztán más szempontok szerint újraformázták. Ezzel én mélységesen nem értek egyet. Ez ugyanis arról szól, hogy a mester szobrot kíván faragni magának az utókor számára. Hogy a tanár a diákot az utódjává nemesíti. Jómagam tanárként az egyéniségtől jövök indulatba. Ha egy hallgatónak van egyénisége, akkor az akár raccsolhat is. Szerintem 2017-ben mást kell gondolni a színészetről, mint korábban. Például azt, hogy a színész ne végrehajtó legyen, hanem egy gondolkodó lény, társalkotója a rendezőnek.

–  A rendezőt ez nem zavarja a ma divatos „rendezői” színházban?

–  Én nem nagyon hiszek ebben a rendezői színházban. Az a rendező, aki a frusztrációit akarja megvalósítani, az menjen ki az ócskapiacra, vegyen négy darab fabábut, és a társaságukban valósítsa meg magát ügyesen. Amikor a bemutatón felmegy a függöny vagy kigyúl a fény, a rendező már sehol sincs, ott a színész áll négyszemközt a közönséggel, ott neki kell megoldania a saját feladatát.

– Milyennek találta a rendezést a Vízkeresztben?

– Azért szerettem ennek a produkciónak részese lenni, mert egy közös gondolkodásra hívott meg a rendező a nézőkkel együtt. Az előadás után nagyon hosszan és sokat beszélgettünk. Mikor Nádasdy Ádám, a mű fordítója meghallotta a szövegeinket, számára is új dimenziók nyíltak. A dalszövegek közül csak az epilógus származik Shakespeare-től, a többit Kovács Márton írta, és ő hozta a be a képbe a vulgáris dalokat és az ismert magyar nótákat is. Nádasdy ezeket nagyon szerette. Azt mondta, ezekkel a színház azt sugallja a nézőnek: „vigyázz, mert ez a történet itt van a másik utcában. Ennek te is részese vagy, most kacagsz rajta, de holnap talán veled történnek hasonló dolgok”.

– Magyarországra átruccanni egy feladatra jó kaland lehet, de hogy át is lehetne letelepülni, az sohasem fordult meg a fejében?

– Nem. Amikor megfordulhatott, akkor már túl késő volt. Az embert harminc fölött már nem fogadják be. Két embernek sikerült – Bács Ferencnek és Bencze Ferencnek –, hogy a tehetségének megfelelő karriert tudott Magyarországra települve fölépíteni. Én mindig jól érzem magam Erdélyben, rengeteg kihívást érzek még mindig abban, ahogy házról házra megy az ember, ahogy kapuról kapura veszi be a helyeket. Nem vágyom egyik magyarországi színházba sem, alkotókkal persze vágyom együtt dolgozni, színészként például Bagossy Lászlóval vagy Ascher Tamással.