Földtől az égig – két gyógynövényes örökség kopjafája mellett

– fogalmazott. Szavait egyszerre övezte szeretet és fájdalom, emlékezés és hála. A remény évében, ahogyan Böjte Csaba ferencrendi szerzetes is nevezte 2025-öt, a gyógynövények csendes ereje és azok hagyományának őrzői adnak ma is kapaszkodót. „Ha megszagolok egy levendulát, leszedek egy szem ribizlit, akkor azt érzem: nem tehetem, hogy ne legyen remény.”

Szavai közben feltárult egy másik történet is: Gyuri bácsi Erdély-szerelme. „80 évesen járt itt először, az volt a születésnapi ajándéka a családtól. Csíksomlyó onnantól kezdve megkerülhetetlen lett az életében.” Ma már e szent hely része ő maga is, szívével, lelkével ott van minden levél rezdülésében.

Macalik Kunigunda, Macalik Ernő lánya, mélyen hívő emberként emlékezett. Édesapját olyan emberként idézte fel, aki

A gyógynövényekről szóló ismereteit nem titkolta el, hanem megosztotta. Tudását, hitét, életérzését másoknak adta – nagylelkűen, őszintén. „Nemcsak emlékét őrizzük, hanem bennünk, utódaiban él tovább. Mert amit a szívével látott, azt megőrizte, és továbbadta Isten gyermekeinek.”

Azt is megosztotta a jelenlévőkkel, hogy amikor azt látta, Gyuri bácsi állva végigkísérte az eseményt, ő sem panaszkodhatott derékfájásra – az ő példája iránytű marad.

Lakatos Márk mesteroktató, szakmai vezető szavait a hála és emlékezés vezette. Felidézte azt az őszi napot 2013-ból, amikor először járt Székelyföldön Gyuri bácsi oldalán. Egy régi fotó kapcsán így fogalmazott:

A gyógynövényeket pedagógiai eszközként használó álomról mesélt, amely Csaba testvér kérésére született. Ő az egyetemi kertészetből palántákat hozott, önkéntesekkel együtt ültettek – gyerekekkel közösen, hogy tanulják meg, honnan jön a tea, ami a csészéjükben gőzölög. A hitről, a reményről és a szívből végzett munkáról szóltak zárómondatai – arról, hogyan válhat a munka hivatássá, örömmé.

Ő maga az örök „jövök-megyek” lendületével van jelen, míg Gyuri bácsi türelme alapot adott minden fejlődéshez. „Ezt szeretném továbbadni a gyerekeimnek is – még nem vagyok bölcs, de talán leszek.”

Kelemen Gabriell producert, kreatív koordinátort az a szellemiség tartotta meg, amit a hely, az emberek és a közösen kimondott jó szavak jelentenek. „Amit beszélünk, az valóra válik” – mondta.

Felidézte, hogyan indultak tíz éve, miként hívtak ide olyan előadókat, akik nemcsak egyszeri vendégek, hanem visszatérő társak lettek. Végezetül meghívta Csaba testvért, hogy áldja meg a kopjafát – és velünk együtt mindazt, amit ez a közösség jelent.

A szertartás zárásaként megszólalt Macalik Arnold is, Macalik Ernő fia. Apja örökségéről beszélt – arról, hogyan látta édesapja egy dokumentumfilmben, hogy egy gyermekotthon gyógynövényeket gyűjt, hogy fenntartsa magát. Ez a látomás inspirálta őt arra, hogy herbáriumot alapítson. „Ha élni akarunk, dolgozni fogunk” – idézte Kós Károlyt. Innen indult minden – és ma már itt állunk egy közösségben, emlékezve és továbbálmodva azt, ami akkor még csak mag volt.

A megemlékezés végén Böjte Csaba testvér áldotta meg a kopjafát. A jelenlevők csendben, meghatottan álltak, és talán egyszerre gondoltak arra, amit Szabó Éva is kimondott: „Ha tudomásul vesszük, ha nem – a remény az, ami idehoz minket minden évben.”