Foglyok. A magyar tévéfilm (újbóli) dicsérete

A két fegyveres ávós egyszerűen lezárja a család lakását, ki nem lehet menni, csak bejönni – és akkor végleg ottmaradni. Gaálékhoz így 1951. június 4. után három nap alatt több mint egy tucat ember gyűlt össze: rokonok, szomszédok, a házmester, a szomszédok gyerekei, a vidéki ismerős, a rokon kollégája. A rendszer emberei váltják egymást tizenkétóránként, az emberek pedig egyre többen lesznek a lakásban, amelynek egyik szobájában még egy bérlő is van. A mesebeli kisgömböc sztorija köszön vissza a filmben, amely bővelkedik humoros helyzetekben is, hiszen az emberek különféleképpen mutatkoznak meg ebben a nagyon speciális helyzetben.

Még a családfő (Fekete Ernő alakítja) talán a legnyugodtabb, szemben a szomszédasszonnyal, aki az otthonhagyott, becukrozott epret sajnálja, a feleségnek a rendszerben hívő, egyetemen dogozó húga (talán az ő szempontja a legrészletesebb), a pár évvel azelőtt még nyilas, most meggyőződéses kommunista házmester – utóbbit az erdélyi származású Molnár Levente alakítja, aki korábban a Szürke senkikben és az Oscar-díjas Saul fiában is játszott, illetve utóbbi rendezőjének, Nemes Jeles László másik nagyjátékfilmjében, a Napszálltában is.

A gyanakvás is gyökeret ver közöttük

A történetben nagyon érdekes szerepet játszanak a gyerekek, a film készítői igen furcsa helyzeteket alakítanak ki velük – azt nem lehet tudni, hogy ezek mennyire voltak a valóság által ihletett vagy fikciós szituációk, de eszméletlenül jól sikerültek. Sok vicces, de nagyon komoly jelenet is van a filmben, álljon itt kettő.

Két-három nap alatt az összes élelmiszer elfogy az éléskamrából (az éhes szájak mennyisége pedig növekszik...), amikor az anya (az Oscar-díjas Mindenki rövidfilm zenetanárnője, Szamosi Zsófi) az egyik ávós tiszt (Jászberényi Gábor) előtt hagymát szeletel – a mindig szigorú és rezzenéstelen arcú tisztnél pedig elszakad a cérna.

A Gaál-család szomszédja, a szintén rendszerhívő jogász a vécén ülve választhat: monogramos zsebkendőjével vagy egy olyan újságpapírral törölje-e meg a hátsóját, amelyen Rákosi Mátyás arcképe van? Nem mondom, hogy ezért a jelenetért kell megnézni a filmet, de ha megtesszük, biztosan megtudjuk.

A legsúlyosabb, legkeményebb mondanivaló többek között az, hogy a „foglyok” között is gyökeret ver a gyanakvás. Mivel nem kapnak semmire sem választ, kiút pedig egyáltalán nincs a helyzetből, a képzelet és a speciális helyzet különleges és elszomorító dolgokat, tulajdonságokat hoz ki belőlük. Ez sajnos a diktatúrák velejárója: a hatalom a hétköznapokat is megmérgezi, és ha nem is direkt módon, de minden egyszerű életet tönkretesz.

A megoldás egyébként banális a film végén, ugyanakkor az érzett, fojtogató düh is érthető egy mai nézőtől. A történelmet azonban nem feltétlenül megértenünk kellene, hanem inkább olyan tanulságokat levonni az ilyen filmek által vázolt helyzetekből, hogy mindig eszünkben legyen a sokat hangoztatott és mára már elcsépelt mondat: ilyen helyzet soha többé ne forduljon elő. Ne tudjon létrejönni egy olyan politikai-társadalmi berendezkedés, amely megengedheti magának (mint e történet esetében), hogy emberek egyszerűen fogva tartsanak embereket, mert a rendszer, illetve vezetőinek egy része azt gondolja, hogy a cél szentesíti az eszközt.