Én és a világ. Vagy el van rontva, vagy tökéletes

És minden lételméleti probléma végére a saját magunk megkeresését tette mint olyant. Nekem pedig ez az egész azért volt érdekes, mert én azt gondolom, hogy saját magunkat önmagunkban nem találhatjuk meg, hanem még hozzá kell adni valamit, és ez egy színész számára máris rendkívüli kihívás. Székely Jánosnál ez a fajta önkeresés annyira kitartóan, pregnánsan egyirányú, hogy izgalmasnak éreztem, hogy én magamat is tegyem ehhez hozzá. És így, ebben a szimbiózisban a kép tágabb, sokrétűbb lesz.

– Tehát nem csak magadban keresed magadat.
– Így van. Székely János világa nagyon zárt világ, verseiben az egzisztenciális kényszeren talán csak az a kegyetlen éleslátása tisztább. És ez elvezethet a nihilizmushoz, amikor az ember azt gondolja, hogy minden belőle indul ki és hozzá érkezik vissza. Ez óhatatlan a nihilhez vezet, mert mi, emberek, nem vagyunk elegek ahhoz, hogy a teljességet csupán önmagunkban megéljük. Én önmagamat néha máshol és másban is megtalálom.

– Akkor ez egy nagyon pesszimista est?
– A műsorban rejtőzködő hit miatt sem az. Említettem, hogy én hozzáadtam magam ehhez a csodálatos életműhöz, de mégis mit tudtam volna én Székely Jánoshoz még hozzáadni? Csak annyit, ami én vagyok, azt, hogy én azt gondolom, hogy nem belőlünk indul ki, és nem hozzánk tér vissza a mindenség, ami minket körülvesz. A kínnak, ami az életben ér, nem mindig mi vagyunk a főszereplői, csak úgy tűnik, hogy igen. Van egy fölöttünk lévő és tőlünk nem függő minőség, ami alakítja az életünket, és Ő az igazi főszereplő.

mert attól, hogy valaki valamit tagad, az nem biztos, hogy ez az ő létezésének a kategorikus imperativusza, talán csak azt, hogy másvalamire nem kíváncsi az adott élethelyzetben. Ez egy fantasztikus dolog amúgy, hogy egy élethelyzetben ha valaki egyvalamiről beszél, akkor az nem azt jelenti, hogy nincs más, csupán annyit, hogy én akkor erre gondolok, és ez foglalkoztat. Székely János hajszálpontos diagnózisa a társadalomról egy nagyon érvényes és tiszta képlet, de látom benne a lehetőséget, hogy egy személyes, és mélyebb értelmezés mentén még meglepetéseket okozzon.

– Játszottál is Székely János-darabban.
– Igen, a Hugenottákban.

– Darabjaiban más, mint verseiben?
– Nem, Székely János az az író, költő, aki nagyon erősen beazonosítható, de éppen azért, mert eléggé ritka módon nagyon következetes mindenben. Van egy fő csapás, amin elindult, és kész. Ez a filozófusok sajátja, módszere, és ő filozófus volt, gyakran nem is tartotta magát költőnek, és ez az alkotói fegyelem lenyűgöző. Mert sokszor az észhez szól, az értelmünkhöz, és én egyre gyakrabban azt látom, hogy a tisztán megfogalmazott, szerteágazó sejtelmességüktől megfosztott mondatok egyre nagyobb katarzist okoznak. Tisztaságra, tiszta gondolatokra van szükségünk ugyanis. Ez az erkölcsi tartalom, hitvallás rendkívül vonzó.

– Úgy tudom rólad, akkor fogsz neki valaminek, hogy ha valami mást tudsz nyújtani abban. Hogyan tudtad másként megfogni az egészet?
– Úgy, hogy elég rejtőzködő életet élek. (nevet) Vicces ez a mondat, de így van. S úgy éreztem, hogy ezzel meg tudok mutatni magamból valami olyasmit, amit nem láttak még, sem a színházi közönség, sem a kollégáim. S talán bevált. Nem véletlenül említem a kollégáimat, hiszen úgy érzem, hogy egymásnak sokkal többet tudunk néha segíteni, mint a rendezők, vagy a kritikusok. Egy hajóban evezünk. Ha süllyed az a hajó, mindannyian elpusztulunk, és ez a fajta egymásrautaltság nagyon közel hozhat bennünket színészeket. És én tényleg elég rejtőzködő vagyok: ha nem muszáj, nem jelenek meg. Ilyen értelemben ismertek egyféleképpen, de ez a műsor még a megjelenésnél is több: kitárulkozás a szó legnemesebb értelmében. Remélem a néző is így látja.

– Versekkel eddig nem nagyon léptél fel?
– Soha nem léptem fel eddig versekkel. Úgy értem, egyedül nem, csak a színházban rendezett közös versmondások alkalmain.

– Mert nem nagyon volt közöd eddig versekhez?
– De volt, mindig olvastam verseket, de mondani már ritkábban. És éppen az utóbbi időben egyre gyakoribb színházi versműsorok által egyre többet mondtam. És lehet, hogy ez egy első lépés volt, hogy eljussak Székely Jánoshoz, vagyis az egyszemélyes versmondáshoz. Nagy élményem a Székely János-esttel kapcsolatosan, hogy sokan azt mondják, nem gondolták, hogy így is lehet verset mondani. De ez inkább a prekoncepcióinkról szól, hogy hogyan kell verset mondani. Talán úgy kell verset mondani, amilyen állapotban éppen vagyunk. Tehát igazából nem verset mondok: én elkezdek valamit mondani és végigmondom, miközben semmilyen szabályszerűséget nem akarok betartani. Össze vannak törve a versek... Értsd úgy, hogy szokás valahogy intonálni, valahogy hangsúlyozni… De ez engem mind nem érdekel, viszont az, hogy a versmondás pillanatában éppen mi van a lelkemben, az annál inkább érdekel.

– Hogyan lehet manapság megfogni a közönséget egy versműsorral?
– Őszinteséggel. A legnehezebb dolog. Úgy, hogy őszinte vagy: nem szavalsz, nem állsz ki egy költőnek a versével, hanem azzal állsz ki, ami már nagyon mélyen, immanens módon a tied, és őszintén elmondod. Pont ezért talált meg ez az egész, mert azt éreztem, hogy az anyag annyira az enyém, és annyira átélem és megélem. És az előadás végén a taps is nagyon intenzív, olyan értelemben, hogy érzem, hogy valami megtörtént. Nem úgy, hogy jaj de sikeres, hanem, hogy valami megtörtént. Minden egyes előadás után ezt éreztem. Nem a siker érdekel, hanem a találkozás. A siker elmúlik, viszont az igazi találkozások örök időkre elkísérnek. Amúgy nem kell teltháznak lenni egy előadáson, én abból semmi problémát nem csinálok, a versműsorra ugyanis az emberek nehezen jönnek be. És ez nem is baj: aki bejön, az viszont azért jön be, mert verset akar hallgatni, és az már egy nagyon jó találkozás. Amikor két ember azért találkozik, mert vannak közös dolgaik, ott már megszületik valami.