Elültetni mások agyában a felkiáltójeleket

Valamelyik magyar színházban szerettem volna dolgozni. Próbáltam fölvenni a kapcsolatot itteni színházigazgatókkal, és végül Demeter András, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház akkori vezetője hívott el meghallgatásra és vett föl a társulatába.

– Miket játszottál a kezdet kezdetén?
– Jó szerepeket. Nóti Károly–Pankl Tibor Vakablak című darabjából Demeter András rendezett előadást, abban a női főszerepet kaptam. Úgyhogy keményen kezdtük. Sokat jelentett, hogy ilyen jól indulhattam, és utólag azt is láttam, mennyit tanultam a békéscsabai színésziskolában.

– Ettől a főszereptől bátrabb lettél?
– Igen. És nagyon örültem, hogy kezdő színészként nem a naiva szerepkörbe kategorizáltak. Nem csak a törékeny alkatú nőt látták bennem. Már az első hónapokban gondoltam rá, hogy felvételizni kellene újra az egyetemre, de örültem, hogy van munkahelyem, és meghúztam magam.

– Mikor fölvettek a marosvásárhelyi egyetemre, hogyan tudtál két feladatnak egyszerre megfelelni?
– Nagyon kemény öt év volt ez. Temesvárról hajnalban buszoztam Marosvásárhelyre, aztán vissza. Az elméleti vizsgákon részt kellett vennem, a színházi munkámat szerencsére elfogadták színészmesterségi teljesítménynek. A vizsgákra mindig keményen felkészültem, mert szégyelltem volna rosszul teljesíteni. Megérte, mert olyan dolgokat tanultunk, amiknek most is nagy hasznát veszem.

– Mit tanultál az osztályvezető tanárodtól, B. Fülöp Erzsébettől?
– Például szembemenni a kihívásokkal. Hogy kishitűnek vagy kényelmesnek lenni egyszerűbb. Könnyebb azt mondani egy-egy feladatról, hogy „nekem ez nem megy”. Ő nem hagyta ezt annyiban: „Gyere, mutasd meg, menni fog!”. Hitet és önbecsülést adott.

– Gianina Cărbunariu: Mady-baby című művéből készült, egy személyre komponált előadásodat együtt csináltátok, nagy siker lett belőle, számos díjat kaptál az alakításért. Hogyan emlékszel erre a munkára?
– Úgy kezdtem a próbafolyamatot, hogy azt mondtam, én nem tudok improvizálni. De Bözse erre azt válaszolta: de tudsz, azt mindenki tud. „Jó, rendben, nem tudsz, akkor csináljunk néhány gyakorlatot”. És csináltunk.

A Mady-baby tipikus kelet-európai történet, egy 14 éves lányról szól, akit egy nála idősebb fiú elcsábít Írországba, azt ígéri neki, hogy táncosnőt csinál belőle. Végül két fiú él meg a lány testéből, s a prostitúció tragédiához vezet. A műből először az osztállyal csináltunk vizsgaelőadást, s miután sokat elemeztük az anyagot, egy idő után az összes szöveget megtanultam. A vizsga után úgy gondoltam, jó lenne ebből egy egyéni előadást létrehozni.

Az rengeteg! Először bepánikoltam, de aztán ki tudtam tölteni ezt a plusz időt is interaktív játékkal. A Mady-baby (az alkotók nagy kezdőbetű nélkül, csupa kisbetűvel írják – szerk. megj.) szakmai elismerést illetően nagy előrelépés volt, de önmagam számára is egy magasabb lépcsőfok meglépését jelentette. Egy egyszemélyes előadás nagyon nagy kihívás. Ott dől el igazán, hogy meg tud-e állni a lábán az ember vagy nem.

– Hogy érzed, mi az, amiben jó vagy, ami miatt predesztinálva vagy erre a pályára?
– A kitartást mindenképpen említeném. A külső adottságaimmal nem foglalkozom, amilyen vagyok, azzal kell beérnem. Sokat kellett eddig tennem azért, hogy most itt lehessek, és színházzal foglalkozhassak, kezdve a békéscsabai évek alatti tanulástól az egyetemi diploma megszerzésén át az első szakmai sikerig.

– S mi az, amiért még tenni kell?
– Nagyon nagy türelem kell ehhez a hivatáshoz, ebben hiányosságaim vannak. Főként saját magamhoz nincs elég türelmem, ami segítene ebben a szakmában engem. A szerepeket fel kell építeni. Ha nincs elég türelme a színésznek, hogy a szerepét összerakja, akkor baj van.Egy vígjátéknál például pontosan ki kell számítani, hogyan kell feldobni egy poént, hogy azt valaki lecsaphassa, ez egy kicsit matematika is.

A színészi feladatokban a sok intuíción túl rengeteg agyi munka, sok racionalitás van. Sajnos a kollégák iránti tisztelet, a szakma iránti alázat mintha kihalófélben lenne, erre is oda kell figyelnünk nekünk, színészeknek.

– Az okos színésznő hogy bánjon a tudásával? Szereti a rendező az okos színészt? Nem teher néha ez az okosság?
– Ha igazán okos a színész, akkor el tudja hitetni a rendezővel, hogy az ötlete tulajdonképpen a rendezőé. Én, amíg lehet, próbálkozom a saját elképzelésem szerint is alakítani kicsit a dolgokat, de ha rájövök, hogy nem megy, akkor nem erőltetem. Egyébként általában szoktam bízni a rendezőben, csak akkor szólalok meg, ha úgy érzem, jó ötletem van. Persze minden rendező más. Radu Afrimtól például nagyon tartottam, ő sajátos módon vezetett minket A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című produkció próbáin. Nála minden menet közben alakult ki. Neki az a módszere, hogy állandóan stressz alatt tartja a színészt. Ezt sokan nehezen viselik, viszont van, aki ettől indul el. Sokunknál bizonyult ez hasznosnak. A próbák alatt végig azt éreztem, hogy egy olyan alkotási folyamatnak vagyok a része, amiből biztosan minőség fog születni.

A Sonnet 66-nál pedig Shakespeare mind a tizennégy sorára megvolt a koncepciója. Biztonságban, és mégis szabadnak éreztük magunkat vele.

– Kiválóan énekelsz, több előadásban igen attraktív produkciót hallhattunk tőled, ezt a képességedet tudod más színtéren is kamatoztatni?
– Ezelőtt nyolc évvel három kollégámmal, Éder Enikővel, Molnos Andrással és Kiss Attilával arra gondoltunk, alakítunk egy együttest, ez lett a Shake Kvartett. Miután nem tudunk mindnyájan hangszeren játszani, zenei alapokra énekeltünk négy szólamban slágereket, musical-részleteket, örökzöld dalokat. A dolog jól indult, igen lelkesek voltunk, abban bíztunk, hogy az összeállítást majd több helyen előadhatjuk. Néhány koncert után azonban rájöttünk, hiába szólunk jól együtt, és van összeillő hangkarakterünk, ahhoz nincs túl nagy tehetségünk, hogy „eladjuk” magunkat.

– Hogy érzed magad a társulatban?
– Nagyon, nagyon jól!

– Mitől jó ez a színházi együttlét?
– Biztos sokat számít, hogy vannak lehetőségeink, hogy van anyagi keretünk, az is nagyon jó, hogy sokféle szerepkörben kipróbálhattam eddig itt magam, de talán a legfontosabb, hogy mi színészek jól egymásra tudunk hangolódni. A társulat nyolcvan százaléka sok éve ismeri egymást.

Egy idő után az ember nem látja magát kívülről, és megnyugtató érzés tudni, hogy a többiek figyelmeztetnek, ha mondjuk, ismétlem magam, miközben másmilyen megoldást is találhatnék.

– Szerinted miért érdemes színésznek lenni?
– Talán kicsit önzésnek tűnik, de nekem azért, mert nagyon sokat tanulhatok meg magamról. A másik, hogy a kezünkben van egy olyan lehetőség – aminek talán mi színészek nem is vagyunk tudatában –, hogy mások kisagyába felkiáltójeleket ültethetünk el. Ha eddig csak egyet is el tudtam ültetni, akkor már megérte.