66 perc visszaszámlálás

A múló időt a színpadon elhelyezett digitális óra mutatja, a kimért játékidőbe való „beleférés” a szereplők számára kihívás, a néző számára visszaszámlálási élmény, s mindez bravúros feszességet kölcsönzött az előadásnak. A díszletfront kitűnően működő paravánjain (díszlettervező: Marija Kalabić) sorra jelennek meg vizuális jelek, információk, amelyek segítik a nézőt evezni a költői-drámai sodrásban. A jelképeket a Shakespeare-életműben otthonosan mozgó néző különösebb szellemi erőfeszítés nélkül dekódolni tudja anélkül, hogy a metaforák, szimbólumok illusztrációkként hatnának vagy didaktikussá tennék a produkciót. A néző úgy érzi, mintha bekerült volna valamiféle szellemvilágba, egy mozgó panoptikumba, ahol Macbeth, Hamlet vagy az ifjú Montague köszön reá, miközben a díszletfalról az etűdökhöz tartozó aktuális sort is elolvashatja:

 Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az Érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet

És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés

És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

Nos, igen depresszív ez a Petrarcáétól kissé eltérő formában megírt szonett, benne sűrűsödik a kor minden társadalmi terhe, problémája. Részleteiben pedig ott lakozik az ördög. A vers minden sorából Shakespeare-dráma szereplők bújnak elő, kelnek új életre, a rendező által bizonyítva, hogy a nagymester gondolkodása és művészete mily komplex, alkotói magatartása mennyire koherens, hogy nála minden mindennel összefügg, hogy egész életműve olyan „őrült beszéd” amely maga egy nagy rendszer.

III. Richárdot – hátára biggyesztett műanyag púppal – Balázs Attila idézte a színre, cipollai szuggesztióval ágált egy mikrofonba, mint egy televíziós valóságshow vagy vetélkedő műsorvezetője hengerelte le közönségét, azután, hogy feje előbukkant az akasztókötél halálvágy-kígyójából. Lady Macbeth őrületét Borbély B. Emília jelenítette meg, Ágnes asszonyi eszelősséggel mosva a láthatatlan vért, Molnos András Csaba Macbethjében a királydrámák összes uralkodója ott sűrült, Kiss Attila a „lenni, vagy nem lenni” kérdést nemcsak mint Hamlet, de mint öngyilkos merényletre készülő ifjú is feltette magának, Simó Emese rémült Oféliája nem tudta őt tettétől visszatartani. Csata Zsolt pedig a Paradicsom angyalaként szállt el a magasba, szájában a tudás almájával (?), repülés közben okostelefonjával még szelfizve kicsit, hogy a hightech legújabb vívmányát is felmutassa.

Zuboly, a Szentivánéji álom figurája – a rusztikus szamárfej alatt Aszalos Géza – üdítő színfoltként hatott a színpadon a lelógó kötelek és az Erzsébet kor divatja szerinti malomkerék gallérba nyakszorongatott színészek között (a kitűnő jelmezeket Radišić Tatyana tervezte). A Montague és Capulet család gázálarcban öldökölte egymást, a kulcsjelenetben Rómeó és Júlia – hogy csókolózhasson – levette gázálarcát, s a szerelmesek belehaltak ugyan e meggondolatlan lépésbe, de Molnár Bence és Lőrinc Rita lírai jelenete néhány pillanatra feloldotta a folyamatos horrort. Előtte embereket szögeztek kézfejüknél lábuknál fogva földhöz és falhoz olyan naturalitással, hogy a néző a tenyeréhez kapott fájdalmában. Interaktív rámozdulást is provokált a közönségtől az előadás: a szereplők csecsemőiket dobálták a közönség soraiba.

Egy ketrecből (kamionból, hajóból?) repültek a gumibabák, s a nézők el is kaphatták ezeket. A gyerekekről nem derült ki, élők-e vagy már halottak, megmenthetők-e még, vagy olyanok, akiket nemrég láthattunk filmfelvételeken a tenger homokpadjára sodortatva. Talán az utóbbiakért is szólt Éder Enikő szívszaggatóan szép „gregorián siratója”, melynek bravúros megszólaltatása megrázó egyéni produkció volt, és külön dicséret illeti érte a zeneszerzőt, Irena Popovićot is.

Tokai Andrea a lyukas zászló lengetésével elképesztő energiákat generált. Az előadás talán legerősebb pillanataiban tanúi lehettünk a szabadság csalóka mivoltának, a nagy törtélelmi ábránd fejbekólintásának. A kiváló színész percekig izzította magát a forradalom lángjában, majd megmutatta, amint a hőst a hatalom leviszi kutyába. A jelenet végén, mint minden szereplő, ő is ott csaholt és pitizett négykézláb, nyakában az akasztókötéllel, ami ez esetben kutyapórázzá „finomult.” Természetes, hogy nem múlhatott el az előadás a mammon megjelenése nélkül. Amikor Jorick koponyáját Hamlet afféle perselynek használta, a disznófejű nagyúr is eszébe jutott a nézőnek: „Fejembe nézett s nevetett” – számolt be anno Ady a pénz hatalmasával való találkozásáról. A csoportos kötéltánc, a kötélen való rángatózás itt a velencei kalmártól vagy egy kortárs svájci nagybanktól való függést jelentené? Ki tudja ebben a sok száz éve tartó nagy világválságban?