Ecuadori rajznapló: apró bürokraták zöld mappákkal

Még rendesen meg se száradtak a gumicsizmáink, máris úton voltunk a Nangaritza folyó körül elterülő végtelen dzsungel felé. Az európai ember dzsungelképéhez talán a selva típusú erdő hasonlít leginkább. Itt minden úgy néz ki, mintha egy Maugli-rajzfilm háttere lenne. Most már kissé tapasztaltabb vagyok ecuadorológiából, ezért meg se lep különösebben, hogy ismét a világ vége az úticél és természetesen még azon is túl. A Lojával szomszédos tartomány, Zamora Chinchipe központján, Zamorán keresztül vezet az út a megcélzott Maicu rezervátumba.

korábban írtuk

Ecuadori rajznapló: kosárpályák a világ végén túl

Negyedik rész, amelyben az eső mesét duruzsol a hősünk fülébe, és azt is megtudjuk, hogy milyen – a katonai ellenőrzőpontokon túl – a terepezés útjának felén egy sötétlő erdőbe jutni. S hogy meglelé-e az igaz utat, vagy a békákat, kiderül az alábbiakban.

Ha már ismételten szót ejtek a rezervátumokról, hadd hangsúlyozzam ki, hogy milyen jelentős munkát végeznek a magánszervezetek az ecuadori erdők megmentésében. A Naturaleza y Cultura Internacional az egyik legjelentősebb ezek közül, munkatársai fáradhatatlan munkával próbálják megszerezni azokat a területeket, ahol még nem írtották ki az eredeti erdőket, vagy még visszafordítható a pusztítás. A pusztítás visszafordíthatóságáról: ezek az erdők annyira komplex élőhelyek, hogy nem lehet őket reprodukálni, ha kivágják őket. Az európai erdők ezzel szemben lassan visszahódítják a parlagon hagyott területeket.

Nemsokára előkerül Joel, az egyik helyi parkőr, és megegyezünk, hogy este hat óra körül csónakkal átmegyünk a Nangaritza folyón a Maicu rezervátumba. A Nangaritza egy igazi dzsungelfolyó volt, addig amíg néhány éve a helyiek neki nem fogtak aranyat mosni, amivel teljesen tönkretették a megélhetésüket adó környezetet. Teljesen összevissza elterelték a folyót az eredeti medréből és megtöltötték az arany tisztításához szükséges higannyal. A higany nemcsak a folyó élővilágát írtotta ki a bányatelepektől lefelé, hanem egyben az ivóvizet is megmérgezte. Ezt a szomorú látványt a folyó néha korrigálja egy-egy becsületes áradással, amikor elmossa ezeket a hevenyészet bányatelepeket, markolókkal és aranymosó szerkezetekkel együtt. Úgy tűnik, hogy civilizációs szintől függetlenül, a spontán környezetrombolásban nagyon jók vagyunk és a hosszú távú gondolkozás luxusa valamiért elérhetetlen a Homo sapiens számára.

A sokéves tapasztalat Joel kezében egy hatékony eszközzé változtatja ezt a 60-70 centiméter hosszú kést, míg én csak hadonászok vele, de nem igazán haladok előre. Eltart egy darabig, amíg rájövök, hogy a machete titka a csuklómozgás és az átlós vágás. Miután kiszórakoztam magam, visszaadom a szerszámot Joelnek és megint haladhatunk tovább.

korábban írtuk

Ecuadori rajznapló: parányi kutykuruttyok nyomában

Harmadik rész, amelyből megtudhatjuk, mi vár a gyanútlan székelyre a lojai piacon, és miben hasonlít az egyetem múzeuma nagymama kamrájához. Előkerül a gumicsizma is, hősünk a susnyásban botorkálva beleveti magát az ecuadori éjszakába.

Elérjük a sziklafal tövét, és kezdődik a kapaszkodás. A sziklafal szinte függőleges, vastagon benőve a már korábban megszokott káosszal, amit kis csermelyek szabdalnak itt-ott. Az előttem járók gumicsizmája gyakorlatilag a fejem fölött van, minden lépést alaposan meg kell fontolni, és nem árt azt se megnézni, hogy mibe kapaszkodok.

Mikor végre elérjük a fennsíkot, Joel egy évekkel korábbi botanikai expedíció táborhelyéhez vezet minket, ahol megvárjuk amíg besötétedik. Az expedíciós tábor nyomai alapján nehéz elképzelni, hogy itt emberek sátraztak, mert a dzsungel teljesen visszahódította a területet. Néhány levágott fa és egy hátrahagyott ponyva utal arra, hogy itt 10-20 botanikus vizsgálgatta a növényeket egy hétig.

Minden összefonódik mindennel, hiába követem a szememmel a szárakat és leveleket, egyszerűen nem lehet eldönteni hol kezdődnek és hová tartanak. A nagy páfrányból kinő egy kissebb, amelyen egy még kissebb gomba alkított ki magának lakást, és az egészet megfejeli egy lelógó inda. Mintha egy nagyon gondosan kialakított emberméretű terráriumban járnánk, ahol mellesleg még békák és egyéb állatfajok is vannak.

korábban írtuk

Ecuadori rajznapló: vásároljunk-e vulkánt ábrázoló hűtőmágnest?

Második rész, avagy hősünk rácsodálkozik mindarra, amire rá lehet csodálkozni: a biodiverzitásra, a földrajzi adottságokra, a mezei zöld poloska és a koriander hasonlóságára, és az is kiderül, miért ajánlott hűtőmágnest vásárolni. Ecuadori gyorstalpaló.

Mindegyik parányi bürokrata a zöld mappájával a csáprágói közt próbálja megoldani a fennforgást, amivel még jobban összezavarják a többieket. Gyorsan kavarodás alakul ki, amikor egymástól próbálják elvenni a levéldarabokat, majd hirtelen észbe kapnak, hogy dolog van, menni kell, és ugyanolyan határozottsággal elindulnak, sokszor úgy, hogy a nagyobb hangyák a levéldarabbal együtt felemelik a kissebb hangyákat is. Még sokáig el tudnám nézegetni ezeket az állatkákat, de a szúnyogok éjjeli váltása megérkezett, túl van a kávézáson és egy kis európai vérre szomjazik.

korábban írtuk

Ecuadori rajznapló: pálmák, lámák, jelzőlámpák és a piros cipő

Első rész, avagy hősünk elbúcsúzik a családjától és útra kel. Miért megy bárki is Ecuadorba, amikor otthon is jó? – töpreng el, miközben az első benyomásait felskicceli a rajzlapokra. S hogy Loja felé miket látott, kiderül az alábbi képsorokból.

A terepezés sajna mérsékelt sikerrel záródik, és elindulunk lefelé ugyanazon a meredélyen, amelyen idáig jöttünk. Itt a fejlámpa nagy segítség, mert csak egy részét látom az előttem álló útnak, ami egy furcsa, hamis biztonságérzettel tölt el. Közben folyamatosan valammilyen érdekességre hívják fel a figyelmemet, és néhány békát is találunk, de a legfurcsább az ágon alvó kolibri. A kolibrik olyan mennyiségű energiát használnak el, hogy alvás közben félig hibernáló állapotba kerülnek azért, hogy ne haljanak éhen mire felébrednek. Ebben az állapotban nem igazán vannak tisztában a környezetükkel, ezért egészen közelről meg lehet bámulni ezeket a parányi csodákat.