Csíky Boldizsár: művésznek lenni sokáig gyanús volt

– Milyen a munkastílusa, párhuzamosan dolgozik egyszerre több művön?
– Vannak olyan darabjaim, amelyeket gyorsan, folyamatosan tudtam megírni. Ezek azok, amelyeket sokat hordoz magában az ember, körvonalazódtak már, és le kell írni. A kérdés csak annyi, hogy milyen gyorsan tudom leírni, hogy ne veszítsem el a körvonalait. Van olyan, amit nagyon nehezen szülök meg, azért, mert írás közben olyan sok lehetőség nyílik meg. Egy nagy zenekari műnél rengeteg a mellékút, amitől az ember elbizonytalanodik, hogy vajon melyik a jobb.

Ez már olyan dolog volt, ami lehet, hogy ma is él ebben az országban és máshol is. A második gyanús ügy, hogy vajon mit akarhat, mert ha mondjuk egy színész kiál, és elmond valamit, az érthető, de egy zenemű milyen hátsó gondolatokat rejtegethet, és ideológiai szempontból hol robban és mit ért belőle a közönség? A harmadik az, hogy ha ráadásul ez nem az államnyelven volt megírva, akkor még gyanúsabbnak tűnt. Ez állandó deffenzívába kényszerítette az ezzel foglalkozó embereket, és ez nyilván rányomta a bélyegét sok mindenre. Egyszer egy díszkoncertet rendeltek az államvédelmisek valamilyen évfordulóra vagy mire, a lópor bennem működött, és Enescu II. rapszódiájával kezdtünk. A román Szabad Európa Rádiónak is ez volt a jelzése, de az elvtársak nem tudták, hogy ez Enescu-darab. Ráismertek a szignóra, és szörnyülködve néztek össze, a két tiszt pedig, aki a filharmóniával foglalkozott, szúrósan nézett rám, én meg szörnyen élveztem. A szünetben odarohant hozzám ez a két ember, hogy mi volt ez. Mondom, hogyhogy mi volt, Enescu II. rapszódiája. De biztos, hogy az volt? Mondtam, ott a kotta, tessék megnézni.

Maradjunk a zenénél: '90-ben, mikor volt a verekedés, kitaláltam a Musica Sacra fesztivált. Volt egy olyan közös pont, ahol mindenki összejöhetett. Nem éppen a vallásra, inkább a hitre gondoltam. Nagy remekművek hangzottak el egymás templomában. Akkor hangzott el először a világtörténelemben egy ortodox templomban Mozart Requiemje. Vagy előfordult, hogy a református Vártemplomba bejött 60-70 pópa, és ott ült a sötét ruhás csoport, és végighallgatták azt a darabot, amiért bejöttek, és nem történt semmi egyik esetben sem. Kaptak valamit, ami számukra ismeretlen, de szép volt. Ezzel egy kicsit lehetett oldani a nagy feszültséget, ami itt volt. Az érdeklődés már egy lépés, hogy oldódjon a gyanakvás.

– Nem gondolt soha elmenni innen?
– Hívtak többször, de semmi késztetést nem éreztem, hogy elmenjek, inkább egy megtartó erőt érzek. Ha visszagondolok arra, hogy milyen megtartó ereje volt a városnak, igazolható, amit mondok, ez most nem a vásárhelyiség, vagy a lokálpatriotizmus szelleme, hanem valóban van egy ilyen. Például László Árpád, aki világszintű zongorista volt, az Egyesült Államokban tanult, hívták, ajánlottak mindenfélét, nagy karriert csinált volna, inkább visszajött. Bernády meghívására érkezett ide Kassáról, élete végéig itt élt, és dolgozott. És sok ilyet tudnék mondani. Ezenkívül erős családi hagyományok kötnek ide. A Református Kollégiumban a nagyapám és az apám tablója mellett ott az enyém is. Az, hogy elmegyek, és megnézem, hogy mi van, persze, hogy érdekel.

Az illető zenemű stílusában kezdtem improvizálni, aztán visszataláltam, felvettem a fonalat megint. Azt mondta, na látod, nem zongorista kell legyen, hanem zeneszerző.