„Szinte soha nem tudom a végét.” Molnár Vilmos a rutinná nem váló írásról

Az első osztályt Balánbányán jártam, a többit Csíkszeredában. Itt a tömbházak közt én is éltem a gyerekek szokásos életét: játszottunk, várat építettünk, bandáztunk, csatáztunk egymással. Erre jó terep volt az évekig épülő Tudor-negyed. Amikor vakációkban visszakerültem nagyanyámékhoz, ismét átvettem a látásmódjukat.” Úgy gondolja, ez hasznára vált később, amikor írni kezdett, mert megtapasztalta: nemcsak egyféleképpen lehet látni a világot, más nézőpontból egészen másnak látszik minden. „Kicsit ilyenek a könyvek is, mindegyik egy másik világ. Minden szerző másképp lát és láttat, olyan ez, mintha egy másik ember bőrébe bújna az olvasó. Épp ez az érdekes egy írásban. A történet is lehet érdekes, de önmagában egy történet még nem irodalom. Az egyéni látás- és láttatásmód teszi azzá.”

Fikció és valóság

Novelláiban fel-felbukkannak a nagyszülők, de mint fiktív szereplők. „Írásaimban a nagyszülők jórészt fiktívek.

Shakespeare színműveinek szereplői sem léteztek a valóságban úgy, ahogy ő megírta, de azok az emberi gyarlóságok és sodró szenvedélyek, melyeknek a Shakespeare által megformált szereplők hangot adnak, mindig is léteztek. Summásabban megjeleníthető az ember egy fikciós műben, mint egy apróságokkal bíbelődő dokumentarista írásban. De mind a kettőnek helye van a nap alatt. Fontos a stílus is, épp úgy lehet közvetíteni vele valamit, mint a tartalommal.”

A meglátás a fontos

Kérdésemre, mikor döntötte el, hogy író lesz, úgy válaszolt, még most sem döntötte el igazából. Nem ír napi tizenöt-húsz oldalt, nem napi penzum szerint dolgozik.

Mindig van pár téma, ötlet, amiről tudom, meg fogom írni, mert foglalkoztat. Van, hogy éjjel felébredek, és eszembe jut, milyen irányba lehetne elvinni egy történetet. Szinte soha nem tudom a végét, néha a közepét sem, vagy van, hogy a végét már tudom, de az elejét nem. Miközben írom, hagyok a témának szabadságot, alakuljon kedve szerint. Meg szokta hálálni. Minden elismerésem azé, aki naponta tizenöt-húsz oldalt ír, de én inkább megfigyelni, ámulni szeretek a dolgokon. Aztán eldől, megírom-e. A meglátás a fontos. A megírás csak egy folyamat vége.”

Valódi csodákról is szokott írni. Ám „egy csoda könnyen eltereli a figyelmet a lényegről” – áll a Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedetei című könyvében. A tizennyolc történetet tartalmazó kötet tavaly év végén jelent meg a magyarországi Corvina kiadónál, borítóján a Flammarion fametszet színes változata látható. A novellák végén egy árnyékrajz Csoma-figura barangol, keresve az őshazát. Molnár Vilmos válogatásában és szerkesztésében 2019 végén a Székely Könyvtár sorozatban jelent már meg egy tanulmánykötet a nagy székely nyelvészről: Kőrösi Csoma Sándor az újabb kutatások tükrében. Ebben a Csoma életútját kutató orientalisták, történészek új írásaiból nyújt kötetnyi ízelítőt. A 2021 végén kiadott Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedetei viszont szépirodalom, nem dokumentarista jellegű írások sora. Míg a 2019-es tanulmánykötet a Csomával kapcsolatos hamis mítoszokat, tévhiteket oszlatja, a 2021-ben megjelent, általa írott novellafűzérben éppen mítoszokat kreál. „Csoma életében rengeteg űr, fehér lap található. Nagyon szerény volt, nemigen beszélt magáról, nem írt útinaplót. Kevés levele közül is elveszett néhány. Több útszakaszáról alig tudunk valamit. Ösztökélt, hogy a fantázia (s némi humor) segítségével kitöltsem ezt az űrt, úgy, hogy a lényeg ne vesszen el, még nyilvánvalóbbá váljon…