„Részecske is vagyok, és hullám is vagyok.” Fizika és színház kapcsolata Hatházi Andrással

Az írásról is szót ejtettünk, hiszen Hatházi Andrást íróként, drámaíróként is ismerjük. „Nem vagyok meggyőződve, hogy én tényleg színész szerettem volna lenni. A legelső élményeim egyike az írással kapcsolatban, hogy még kisiskolás koromban mindenféle szövegeket kezdtem írni, ezeket szerette a magyartanárnőm és a szüleim. Azt hiszem, hogy a színház úgy került be a képbe, hogy küldtek szavalóversenyekre, kezdtem díjakat kapni, és mindenki mondta – lehet, hogy komolyan, lehet, hogy tréfásan –, hogy ebből a gyerekből színész lesz. És elhittem ennek a környezetnek, hogy lehet, hogy színész kellene legyek. De igazából a legjobban akkor érzem magam, amikor írok, csak lehet, hogy nincs kitartásom hozzá. Ez egy magányos tevékenység, de én szeretek magányos lenni. Amikor írok, akkor csak úgy kijön a szöveg, esetleg átírom egyszer-kétszer, de ha nem jött ki, hagyom a francba az egészet. Bármennyire rendszeresnek tűnők, nem vagyok az, nagyon szeszélyes vagyok, ha tetszik, csinálom, ha nem, akkor nem csinálom, és kiállok belőle.”

Azzal kapcsolatban, hogy milyen formát ölt egy-egy ötlet, hozzátette, a forma nála saját magát határozza meg. Vagy rövidpróza lesz belőle, vagy tanulmány a színészetről, színházról, netán drámai szöveg.

Az elején azt hittem, hogy van ilyesmi. Nagyon törekvő voltam, valószínű agresszív is, azt hittem, hogy a színházat csak ilyen nagy tűzzel és szenvedéllyel lehet csinálni. Most már lehet, hogy a saját magam nagytatája lettem ebből a szempontból. Ugyanakkor meg valóban kell valamiféle fegyelem. Ha például egy gyereknek nem tanítják meg idejében, hogy mit jelent a »nem«, akkor szegény el fog veszni. Nekem is valamilyen módon kell tanítanom arról, hogy »nem«. De ez az én szempontomból való »mi nem«. Akkoriban nem voltam jó, és ez nem azt jelenti, hogy most jó vagyok. De most talán nem akarom annyira a dolgokat. Ott vannak, fel kell fedezni. Úgy tudnám meghatározni a különbséget, hogy koncepció és percepció. Akkor volt egy koncepcióm, tehát valamit rá akartam erőltetni valamire, ami nem volt ott. Most meg nézzük, megfigyeljük és egyszer csak felfedezzük, hogy mi van benne, és annak a mentén megyünk, ami megjelent ott.”

Ha én ezekkel a hosszú végtagokkal nekiálltam volna röplabdázni, vagy kosarazni, akkor jól ki tudtam volna használni, hogy hosszúak a kezeim és a lábaim. De az életem során nem lett volna hosszabb a kezem vagy a lábam. Ugyanígy látom a tehetséget is, azt a készségegyüttest, amiről valakire azt mondják, hogy lehet, hogy ebből színész lesz. De én mind gazdálkodhattam volna jól ezzel az egésszel, ha nem kapok szerződést, akkor most lehet, hogy Írországban cserélném az ágyneműt egy szállodában. Nem tudom, hogy mi lett volna belőlem. Aztán meg ott van az, hogy dolgozni, dolgozni, dolgozni.

Én most nem ülnék itt, ha Kányádi Szilárddal nem dolgoztam volna Szatmáron, és ő nem hív meg 2018-ban műhelymunkát tartani a Csíki Játékszínhez, és nem hív meg, hogy megcsináljam a Gyerekünk című előadást. Nem lennék itt. Az én hibám is, hogy nem is nagyon ápoltam a kapcsolataimat, csak az utóbbi időben. Van olyan kollégám, aki igen, és látható, hogy hol tart. Nyilván, ilyenkor egy jó helyen lévő középszer, aki ápolja a kapcsolatait, elhitetheti, hogy ez az esztétikai etalon, és akkor ez már egy kicsit problémásabb lehet. Elég hosszú ideig el tudja adni magát az ember, mert a közízlés az lent van, és elég meghatározó tud lenni, valaki szelfizett ezzel meg azzal, és akkor ő már egy fontos ember.”

András korábban úgy fogalmazott az előadással kapcsolatban, hogy az egy folyamat, nem muzeális tárgy, és a bemutató után is folyamatosan változik. De hogyan tud ez megvalósulni? Beszélgetésünk során elmondta, amikor dolgozik, nem a „hogyan” érdekli, az csak akkor válik fontossá, amikor el akarja érni azt a bizonyos „mit”.

„Először arra figyelek, hogy mit akarok. És utána a rendelkezésekre álló eszközökből megkeresem a hogyant, hogy azt a mit elérjem. Nagyon triviális példával szoktam élni: éhes vagyok, és megennék egy cordon bleut, kinyitom a hűtőszekrényt és van benne két tojás. Ez a hogyant meghatározza, hogy az éhségemet, a mit azzal a két tojással kell elüssem. És nem cordon bleu lesz belőle, hanem főtt tojás vagy rántotta. Ennél az előadásnál sem úgy kell elképzelni, hogy gyökeresen más lesz. A mit az mindig ugyanaz fog maradni, de akkor abban a pillanatban fog eldőlni a hogyanja a mitnek. Ez nem azt jelenti, hogy a következő előadáson nem akarok ránézni a partnerre, mert az úgy érdekesebb. Az érdekességet igyekszem mindig kizárni. Igen, rá fogok nézni, de az, hogy hogyan, akkor az a pillanat fogja meghatározni, ami ott kialakul. Ugye Rómeó és Júlia meg kell haljon az előadás végén, mert ez hozzátartozik ehhez a történethez. De az, hogy hogyan hal meg, azt ők abban a pillanatban döntik el. Nem kérdés, hogy meg fognak-e halni, de azt valamilyen arra a pillanatra jellemző eszközhalmazból fogják kiválasztani. Mérget fog meginni és tőrrel fogja leszúrni magát, de hogy fog az történni, az arra a pillanatra lesz jellemző. Így értem én a változást.”

Gyönyörű szimbólumokkal írnak le valamit, amit úgy tűnik, hogy mindenki ért, és a végeredmény, amikor nézem a színpadon, azt mondom, hogy csapnivaló. Halott.”

Kiemelte, a határozatlansági állandót közelebbinek látja a színészi munkához, mint azt, ami pontosan leír bármit, és amelynek minden elemét lehet ismerni. „Az is lehet, hogy ezt tanultuk, és ezt tartjuk normálisnak, mert így tanultuk. A tanulással és a tudással is problémám van, főleg, hogyha a jelenlétről akarok beszélni, nem tudva pontosan, hogy mi a jelenlét, akkor ebben a tudás engem nem segít. Mert a tudás a múltban tart mindig, mindig azt igazolom, amit már tudok, nem tudok semmi újat felfedezni, mert tudom, hogy ennek milyennek kell lennie. A «csak» számomra ugyanolyan érvényű, mint az, amikor leülnek és hosszú elméleteket gyártanak arról, hogy Szonya milyen a Ványa bácsiban. Attól függ, nem? Szonya attól függ, hogy abban a pillanatban mi történik vele. Valahogy én ezt a fajta szabadságot hiányolom, akár a megkérdőjelezés szabadságát, hogy tényleg? Nem forradalmat akarok, csak megkérdőjelezni, hogy ez lehet, hogy így van, de lehet, hogy nem.”