Az Oppenheimer az a film, amiből tízévente egy készül

Tendenciózus kijelentés, de az Oppenheimer nem a mostani mozibajárók többségének készült, és főleg nem a fiatalabb generációnak. A folyton világító telefonképernyők, pár másodperces Tik Tok videók, a csoportüzenetek és az állandó online jelenlét világában tényleg luxus három órán keresztül egy óriási vásznat bámulni, amin egy felejthetetlen történet bontakozik ki a történelem egyik legnagyobb tudósáról és ellentmondásos figurájáról, miközben a film rendezője, Cristopher Nolan és alkotótársai Hoyte Van Hoytema operatőr és Hans Zimmer Ludwig Göransson zeneszerző olyan audiovizuális élményben részesít, amire évek múlva is emlékezni fogunk, hogy mekkora élmény volt (és ez még csak nem is IMAX, hanem egy mezei vetítése a filmnek).

korábban írtuk

Mi ez a Barbenheimer, és mitől ekkora nagy szám a filmrajongók körében?

A Barbie és az Oppenheimer június 21-i premierje jelenséggé nőtte ki magát az interneten, az alábbiakban pedig összefoglaljuk azt, hogy mi is ez a Barbenheimer, és miért vannak megőrülve érte a filmrajongók. Képbehozó.

Biztosan rengetegen vannak, akik a Barbenheimer-jelenség és a filmet övező hype, valamint a megállíthatatlan mémáradat miatt ülnek be az Oppenheimerre, hogy aztán a végén egy követhetetlen és túlbonyolított filmnek titulálják, amiben „jók voltak a hangeffektek”. Ahogy már fentebb is írtam, az Oppenheimer megköveteli a néző figyelmét, hiszen

Nolan az újabb technikai bravúr mellett egy úgynevezett „nehéz filmet” készített a Warner helyett ezúttal a Universal Studiosnál (ne feledjük, hogy többek között náluk fut a bonyolultsággal egyáltalán nem vádolható Fast & Furious-franchise is), aminek befogadása egy bizonyos mértékű általános műveltséget és történelmi ismereteket feltételez.

Ahogy az a filmből is kiderül, az atombomba „atyja”, J. Robert Oppenheimer egy meglehetősen ellentmondásos megítélésű, ugyanakkor rengeteget vívódó személyiség volt, akinek életébe visszaemlékezéseken keresztül kapunk betekintést, ezeket pedig két, nagyon fontos meghallgatás (tulajdonképpeni kirakatperek) keretezik. A látványos és hangzatos megoldásairól ismert Nolan ezúttal egy új történetmesélési eszközt is bevet a legújabb filmjében:

Az Oppenheimert ellehetetleníteni akaró Lewis Strauss kongresszusi meghallgatását tehát úgy láthatjuk, ahogy az a valóságban is történt, nincsenek benne fikcióval feldúsított elemek, míg Oppenheimer visszaemlékezései sokszor eltérhetnek attól, ahogy ő és a körülötte levők élték meg a történéseket. És bár a cselekmény ezúttal lineáris,

A filmben hatalmas információözön zúdul a nézőre, és ember legyen a talpán, aki első megnézéskor követni tudja a rengeteg szereplő nevét, főleg amikor nem mutatják őket, csak beszélnek róluk.

Az Oppenheimer az a film, amiből tízévente egy készül, és a jelenlegi mozis trendeket látva nem biztos, hogy készülni fog ehhez hasonló, vagy ekkora kaliberű alkotás az elkövetkező tíz évben – hacsak épp a film által hozott bevételi adatok nem ösztönzik arra a stúdiókat, hogy

Ami pedig a pályafutását illeti, az Oppenheimer biztosan ott lesz a jövő évi filmes díjszezonban,

Aki tehát a mémek és a Barbenheimer-jelenség következtében ül be az Oppenheimer vetítésére, az nagy valószínűséggel csalódni fog. Akik pedig egy újabb, nagyszerű Nolan-filmre vágytak, azok mindezt megkapták az Oppenheimer révén. Merthogy ez tényleg a film, amiért tényleg megéri moziba menni, mert ad valamit a rászánt időért cserébe.

Nagybetűs moziélményt, amiből sajnos egyre kevesebb részünk van mostanában.