Az a jó, amikor nem a rágcsálás mellé jön a film: moziélvezetről egy filmkritikussal

– Magadat fejlesztetted, kritikákat olvastál vagy tanultad is a szakmát?
– Én alapvetően elvégeztem a filmszakot a kolozsvári Sapientián, de nem készültem kritikusnak, rendezői álmokat dédelgettem, de aztán rájöttem, hogy el kéne engedni ezt, mert nem nekem való.

– A rendezői álmokból maradt akkor a filmek szeretete és kritikája...
– Igen, s ez egy bölcs döntés volt, azt hiszem. Amúgy nincs olyan, hogy filmkritika-iskola, ezt gyakorolni kell. Ha gondolsz valamit a világról, s megnézel egy filmet, amely reflektál rá, s elkezded a gondolataidat a film nézése után lejegyezni, s szöveggé formálni, s ezt sokszor csinálod, gyakorlod, nézel szinonimákat bizonyos szavakra, akkor ezt meg lehet tanulni. A legfontosabb az, hogy valamit gondolj a körülötted lévő világról.

– Valami ilyesmit fogsz átadni a filmkritikusoknak szóló workshopon is?
– Igen. El lehet magyarázni alapvető technikai dolgokat, hogy ha elkezdesz egy filmről írni, akkor azt valamilyen szempont szerint közelítsd meg, kicsit elemezd, amit láttál, kicsit értelmezd, véleményezd, hogy jó vagy rossz, és érveld is meg. Erre fel lehet fűzni egy lábon álló kritikát, de azt, hogy ezt a formát milyen tartalommal töltik fel, az személyiségtől függ. Én arra bátorítok mindenkit, hogy találjanak egy sajátos szempontot, ami alapján közelítenek a filmhez: megnézik mondjuk a Rossz versek című filmet, s ha mondjuk, ők is voltak háromszor szerelmesek életükben, akkor máris van egy szempont, amiből kiindulva tudnak viszonyulni a filmhez. De ha nagyon szeretnek színházba járni, ismerik a színészet csínját-bínját, akkor az tűnhet izgalmasnak, hogy milyen az, amikor egy amatőr játssza a főszerepet.

– Te mit nézel? Vannak kedvenceid, kultfilmjeid?
– Nagyon nehéz, mert van a jó film és van az ízlés, ami két külön kategória. Kamaszkorom meghatározó filmjei, A nagy Lebowski, a Ponyvaregény, a Nagy hal című film vagy Az ollókezű Edward – nem mindegyikről gondolom most is, hogy jó film, de kellemes élmények fűződnek hozzájuk. Én inkább rendezőközpontú vagyok, ha megtetszik valaki, akkor végignézem a termését. Most például megrendeltem Fábry Zoltán életművét DVD-n. Szeretem, amikor látom a szerzőt a film mögött, a véleményét, világlátását a fejlődésével vagy nem fejlődésével együtt.

– Akkor követed a magyar és román filmtermést, kíváncsi vagy rá.
– Fesztiválszervezőként de érdeklődőként is kötelességed, meg nyilván ezek a filmek állnak legközelebb hozzánk: tartalmilag, mondanivalóilag meg mindenféle szempontból nekünk és rólunk szólnak. Az utóbbi tíz év román és magyar filmjeivel azt hiszem, tisztában vagyok, vagy igyekszem tisztában lenni.

– Sokan sok mindennel vádolják az amerikai filmipart. Te hogy állsz ehhez a kérdéshez? Hamarabb megnézel egy európait vagy inkább amerikait?
– Ezt a dilemmát elutasítom. Értem, mire gondolsz: hogy Európával társítjuk a minőségi művészfilmeket, amit egy művészmoziban néz három ember, s Amerikával társítjuk a hollywoodi sikerfilmeket, amelyek megtöltik a mozikat, az igazság azonban az, hogy mind Európában, mind Amerikában van mindenféle film. Az elmúlt nyolc évben például egy teljesen új brand jelent meg a piacon, az A24 nevű: kvázi forradalmasították a horrorfilmek műfaját, és olyan erős társadalmi kritikát megfogalmazó horrorfilmeket gyártanak, hogy mondhatni már művészhorrorok. Ugyanebben a stúdióban készül sok erős, újszerű film is, mintha „európaiak csinálnák”.

– Van valami, aminek a megjelenését nagyon várod, nagyon meg akarod nézni?
– Egy másik nagy kedvenc rendezőmnek az új filmjét várom most leginkább. Taika Waititi új-zélandi rendező, aki két-három olyan filmet is csinált, ami édes-keserű gyermeksorsokat vázol fel. Az új filmje szintén gyereksztori, ami a náci Németországban játszódik, és egy hitlerjugendes kisfiúról szól, akinek képzeletbeli barátja Hitler. Erre a filmre nagyon kíváncsi vagyok, mert ez vagy nagyon blőd elhasalás lesz vagy egy nagyon zseniális szatíra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből a szituációból mit lehet kihozni.