Amikor már a dal sem elég

A mítosz ismert: Orfeusz, a dal hatalmával lemegy az alvilágba, hogy visszahozza szerelmét. Itt azonban nem a halál a veszteség megtestesülése, hanem maga a világ, amiben élünk. A földi pokol, ahogy mondani szokták. Eurüdiké nem meghal, hanem meghal egy része. Egy új világba zuhan, ahol a régi érzések, szavak és dallamok értelmüket vesztették. Orfeusz utána megy, de nem talál kapaszkodót. Nem érti ezt a valóságot, az új ízlést, a gyors tempót, az ellentmondásokat, a zajt, a dalok instabil ritmusát. Próbál alkalmazkodni, de lassúbb, mélyebb lélegzetű. Másképp szeret.

Számomra ez a szembesítés volt az első igazi „aha-élmény”.

Két ember lélegzete, mozdulata, ideje nem találkozik. Nem azért, mert már nem szeretik egymást, hanem mert másik világban, másképp léteznek.

Az erotika és az erőszak határai elmosódtak. Hol bizalomjáték volt, hol dominanciaharc a táncban. Volt egy pillanat, amikor Eurüdiké – Simkó Beatrix testében – meztelenül feküdt ki a színpadra, és mintha azt kérdezné: „Ezt akartátok? Nézzétek.” És én néztem. Zavartan, szégyenkezve, mintha valamit megszegtem volna. De nem tudtam elfordítani a fejem. Mert nem a meztelenség volt megrázó – hanem a kiszolgáltatottság. Az, ahogy a nő bábbá vált, akit mozgatni kell. Aztán újra úrrá lett a testén. A szerepek állandó átrendeződése – férfi-nő, erő-gyengeség, ragaszkodás-szabadság – mind fizikailag volt jelen. A táncosok közötti dinamika is ekképpen változott. Míg az előadás elején a férfidomanincia volt jelen, a végén a meggyötört, majd új erőre ébredt nő.

Az alulról megvilágított arcok, a szoborszerű pozíciók megragadtak. Egy-egy jelenet olyan volt, mintha álmodnám őket. De sokkal inkább tűnt rémálomnak, egy lázas téveszmének, mint pihentetőnek.

És akkor jött a hang. Gryllus Ábris zenéje nem csupán kíséret volt, hanem aktív része a történetnek. Monoton gépi zaj, technolüktetés, visszhangzó őrület – egyre mélyebbre vitték nemcsak a történetet, hanem a nézőt is. Az a jelenet, ahol Eurüdiké feketében, révületben mozog, már nem egyszerűen egy szórakozóhelyet idézett, hanem egy világot, ahol az önazonosság feloldódik. Kígyózó, csúszómászó testek – a drogok hatása alatt – már nem emberek, hanem ösztönlények.

Orfeusz – Grecsó Zoltán – míg az elején az akaratot, a végén a biztonságot képviselte. Az emlékezést, az összetartozás vágyát. De mintha a világ le akarta volna rázni magáról. Egyre kétségbeesettebben kapaszkodott, és ez a kapaszkodás – akarat, vágy, remény – végül inkább eltaszított. Nincs már líra, ami megtart. A dal nem elég. A ritmus felbomlott, ami szép szimbóluma a lantos énje elvesztésének.

Ez az előadás fájt. De nem tudtam levenni róla a szemem. És voltak, akik szándékosan nem néztek oda. De ezen a ponton is elérte a darab a célját.

Az #Orfeusz #Eurüdiké című előadást 2016. októberében mutatták be a Vígszínházban. A koreográfiát a táncosok, Simkó Beatrix Trisha és Grecsó Zoltán rendezte. A jelmezért Földi Petra felelt. Az előadáshoz utólag egy előzetes kisfilmet is készítettek. Csíkszeredában május 24-én játszották, 51. alkalommal.