
Orfeusz és Eurüdiké történetének a 21. századi újragondolását láthatta a csíkszeredai közönség
Fotó: Dömölky Dániel/Csíki Játékszín
A meztelen test kiszolgáltatottsága, a dominanciaharc vesztese, a változás utáni szerelem. Orfeusz és Eurüdiké története aktuálisabb, mint hinnénk, főleg, ha az evilági pokol az arcunkba ordít. Két budapesti táncművész ezt mutatta be Csíkszeredában.
2025. május 27., 18:012025. május 27., 18:01
2025. június 10., 10:362025. június 10., 10:36
A Csíki Játékszín nézőterén ülve egy ismert történet újrahangolására készültem. Azt hittem, hogy tudom, mire számítsak: egy mitológiai keretbe foglalt, szépen kidolgozott kortárs táncelőadásra, amely talán meghat, talán elgondolkodtat, talán nem ad semmi újat, maximum a látványt. De nem ez történt. Ehelyett valami sokkal mélyebb és nyersebb dolgot láttam. Simkó Beatrix Trisha és Grecsó Zoltán Orfeusz és Eurüdiké duója nemcsak a mítoszról rántotta le a leplet, hanem az én lelkemről is. Nézőként, emberként, szeretőként állított a színpad elé, és nem adott menekvést. Görbe tükörként állították a táncosok mindezt elénk. Vendégek voltak Csíkszereda színpadán, de előttünk mégis ismerősnek tűntek. Ez az az előadás, amivel a társulat 2018-ban elnyerte a veszprémi Tánc Fesztiválja fődíját.
A mítosz ismert: Orfeusz, a dal hatalmával lemegy az alvilágba, hogy visszahozza szerelmét. Itt azonban nem a halál a veszteség megtestesülése, hanem maga a világ, amiben élünk. A földi pokol, ahogy mondani szokták. Eurüdiké nem meghal, hanem meghal egy része. Egy új világba zuhan, ahol a régi érzések, szavak és dallamok értelmüket vesztették. Orfeusz utána megy, de nem talál kapaszkodót. Nem érti ezt a valóságot, az új ízlést, a gyors tempót, az ellentmondásokat, a zajt, a dalok instabil ritmusát. Próbál alkalmazkodni, de lassúbb, mélyebb lélegzetű. Másképp szeret.
Számomra ez a szembesítés volt az első igazi „aha-élmény”.
Két ember lélegzete, mozdulata, ideje nem találkozik. Nem azért, mert már nem szeretik egymást, hanem mert másik világban, másképp léteznek.
Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán duója a modern tragikus szerelmet hitelesen ábrázolta
Fotó: Dömölky Dániel/Csíki Játékszín
A mozdulatok nyelve mindezt olyan plasztikusan, olyan húsbavágóan mondja el, hogy sokszor úgy éreztem, nem is színházban vagyok, hanem valakinek a tudatalattijában. Vagy egy történetben, a szavak mögött, ahol már csak az érzelmek léteznek. A lassú mozgás, a mimikák apró rezdülései, a szemek játéka – nyitva, csukva, nézve és nem nézve – valami kimondhatatlan feszültséget közvetítettek.
Az erotika és az erőszak határai elmosódtak. Hol bizalomjáték volt, hol dominanciaharc a táncban. Volt egy pillanat, amikor Eurüdiké – Simkó Beatrix testében – meztelenül feküdt ki a színpadra, és mintha azt kérdezné: „Ezt akartátok? Nézzétek.” És én néztem. Zavartan, szégyenkezve, mintha valamit megszegtem volna. De nem tudtam elfordítani a fejem. Mert nem a meztelenség volt megrázó – hanem a kiszolgáltatottság. Az, ahogy a nő bábbá vált, akit mozgatni kell. Aztán újra úrrá lett a testén. A szerepek állandó átrendeződése – férfi-nő, erő-gyengeség, ragaszkodás-szabadság – mind fizikailag volt jelen. A táncosok közötti dinamika is ekképpen változott. Míg az előadás elején a férfidomanincia volt jelen, a végén a meggyötört, majd új erőre ébredt nő.
Az alulról megvilágított arcok, a szoborszerű pozíciók megragadtak. Egy-egy jelenet olyan volt, mintha álmodnám őket. De sokkal inkább tűnt rémálomnak, egy lázas téveszmének, mint pihentetőnek.
És akkor jött a hang. Gryllus Ábris zenéje nem csupán kíséret volt, hanem aktív része a történetnek. Monoton gépi zaj, technolüktetés, visszhangzó őrület – egyre mélyebbre vitték nemcsak a történetet, hanem a nézőt is. Az a jelenet, ahol Eurüdiké feketében, révületben mozog, már nem egyszerűen egy szórakozóhelyet idézett, hanem egy világot, ahol az önazonosság feloldódik. Kígyózó, csúszómászó testek – a drogok hatása alatt – már nem emberek, hanem ösztönlények.
Orfeusz – Grecsó Zoltán – míg az elején az akaratot, a végén a biztonságot képviselte. Az emlékezést, az összetartozás vágyát. De mintha a világ le akarta volna rázni magáról. Egyre kétségbeesettebben kapaszkodott, és ez a kapaszkodás – akarat, vágy, remény – végül inkább eltaszított. Nincs már líra, ami megtart. A dal nem elég. A ritmus felbomlott, ami szép szimbóluma a lantos énje elvesztésének.
A táncosok akrobatikus mozdulatai eszeveszett rángatózásba torkolltak az előadás végére
Fotó: Dömölky Dániel/Csíki Játékszín
Az előadást nehéz volt nézni. De ez a fajta nehézség az, amiért érdemes színházba menni. Mert nem elaltatott, hanem felkavart. Nem megnyugtatott, hanem szembesített. Magammal is. Hány kapcsolatban játszottuk már Orfeuszt – vagy épp Eurüdikét? Hányszor próbáltunk visszahozni valakit abból a világból, ahová már nem tartozom, s saját elveinket vetítve rá gondoltuk úgy, hogy a másik sem?
Simkó Beatrix Trisha és Grecsó Zoltán duója nemcsak új értelmezést adott egy régi mítosznak, hanem új kérdéseket is felvetett.
Ez az előadás fájt. De nem tudtam levenni róla a szemem. És voltak, akik szándékosan nem néztek oda. De ezen a ponton is elérte a darab a célját.
Az #Orfeusz #Eurüdiké című előadást 2016. októberében mutatták be a Vígszínházban. A koreográfiát a táncosok, Simkó Beatrix Trisha és Grecsó Zoltán rendezte. A jelmezért Földi Petra felelt. Az előadáshoz utólag egy előzetes kisfilmet is készítettek. Csíkszeredában május 24-én játszották, 51. alkalommal.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
A hatalmas kontyoktól és lakkozott hullámoktól hosszú út vezetett a mai könnyed, természetes menyasszonyi frizurákig. Császár Edith mesterfodrász szerint a modern menyasszony már önmagát szeretné látni a tükörben az esküvő napján is.
Az évnek ebben az időszakában igazán csábító a friss orda a piacon. Ha szeretjük az ordát és a pite jellegű süteményeket, ezt mindenképp próbáljuk ki. A fagyasztott gyümölcsnek pedig fogynia kell, mert lassan jön a friss.
Az átmeneti koranyári időszakban illatos mezei szegfűgombát gyűjthetünk, ha kiadós eső után gombásznánk a közeli legelőkön. A lucfenyő és más fenyőfélék is elkezdték már a friss hajtásaikat nevelni, desszerteket és szirupot is készíthetünk belőlük.
szóljon hozzá!