Abszurd történetek a Vadnyugatról

A The Ballad of Buster Scruggs több mint két órás, összesen hat különálló történetet elmesélő film, aminek „világpremierje” nem a mozikban, hanem a Netflixen volt, november 16-án, de korábban szerepelt a Velencei Filmfesztiválon is. Még néhány kiválasztott moziban is bemutatták, hogy legyen esély Oscar-díjra jelölni az alkotást, mivel az Amerikai Filmakadémia szabályai szerint csak moziforgalmazásba kerülő filmek lehetnek jogosultak a szakma elismerésére.

A The Ballad of Buster Struggs készítői nem találják fel a spanyolviaszt, csupán

• A címadó, Buster Struggs és a többi vadnyugati figura balladáját tulajdonképpen egy könyvből kivetítve kapja meg a néző. Az első történet főszereplőjének, a kissé komikus, jókedélyű Busternek látszólag semmi problémája nincs a világon: vidáman gitározik és énekel, miközben lóháton rója a mérföldeket, közben pedig a negyedik falat lebontva mesél magáról a nézőnek. A rendezőpáros korábbi filmjében, a 2000-ben megjelent Ó, testvér, merre visz az utad? együgyűjét játszó Tim Blake Nelsont ezúttal egy körözött, igencsak tehetséges pisztolyforgató szerepében látjuk, aki bárhová is menjen, hihetetlen karizmájával és eltúlzott ügyességével mindig magára vonja a figyelmet, de ő az, aki győztesen jön ki a kocsmai összetűzésből. Aztán valami váratlan történik…

• A második szkeccsben James Francót láthatjuk bankrablóként, majd akasztott emberként, a történet pedig a Buster Scruggséhoz hasonlóan bővelkedik az abszurd fordulatokban. Itt egy igazi fekete komédiát látunk, ahol a törvényenkívüliek és az igazságszolgáltatás küzdelmének lehetünk tanúi.

• A harmadik történet egy kétszemélyes, egyik napról a másikra élő vándorcirkuszról szól. A komplett drámákat előadó, azonban testi fogyatékossága miatt teljesen kiszolgáltatott előadóművész és „menedzsere” (előbbit Harry Potter filmek Dudley Dursleyeként megismert Harry Melling, míg utóbbit Liam Neeson formálja meg) szó nélküli, keserves mindennapjaiba kaphatunk betekintést. Ennek a résznek is szerves része az abszurditás, a végkifejlet pedig elég egyértelmű, de ettől nem veszít az értékéből.

• Az ezt követő rész, az aranyásó egyszemélyes drámája az egyik legjobb és leggyönyörűbb operatőri munkát felvonultató része a filmnek, amely egyaránt szól a kapzsiságról, a magányról és az őrületről, mindez egy érintetlen festői tájban, amit az ember tesz tönkre.

• A legdrámaibb és egyik leghosszabb rész a végtelen síkságokon, kies pusztaságban vándorló telepesek mindennapjaiba enged betekintést, ahol egy lány magára marad, majd új szövetségesekre talál. A könyvben a történet felütéseként egy festői kép alatt elsütött mondat, miszerint Mr. Arthurnak fogalma sincs, hogy mit mondjon Billy Knappnak, a történet utolsó képkockájában nyer torokszorító és szívfájdító értelmet, emiatt pedig hajlamosak vagyunk megbocsájtani a néha indokolatlanul hosszúra nyújtott párbeszédeket.

• Az antológia utolsó története a mind közül a leggyengébb és a western műfajtól cselekményében szinte teljesen elrugaszkodó: egy postakocsi utasait látjuk, akik az út alatt összezárva kénytelenek szóba elegyedni egymással, ez pedig vagy végtelennek tűnő monológokat, vagy pedig parázs párbeszédeket eredményez, az utasok pedig egy kissé megváltozva érnek célba.

A minisorozatként is működő, egy filmként kapott hat történet nem tér le a „coheni” útról, sőt, megerősít abban az író és rendezőpáros munkáit továbbra is a maximalizmus jellemzi. És bár nem ez az első Netflixre érkező mozifilm (bár a kínálatot elnézve, talán ez az első igazán jó), azért

És ez nagyon jó azokon a helyeken, ahol épp nincs, vagy nem működik mozi, de van egy olyan nézői réteg, aki a színvonalas alkotások reményében hajlandó egy bizonyos havidíjat kipengetni.

Joggal reménykedhetünk benne, hogy a hollywoodi tucatalkotások mellett a streaming-platformoknak köszönhetően a The Ballad of Buster Scruggshoz hasonló színvonalas alkotói filmek is eljutnak a széles közönséghez a jövőben is.