Rovatok

Szolgáltatások

Médiatár

Bejelentkezés

Bejelentkezés Facebook-fiókkal

Bejelentkezés Google-fiókkal

vagy

E-mail-cím

Jelszó

Elfelejtette a jelszavát?

Regisztráció

Beállítások

Olvasási mód:

Betűméret:

a a

19:03

Nőtt a családon belüli erőszak eseteinek száma Hargita megyében

19:00

Ígéretes időjárás-előrejelzés a május 1-jei minivakációra

18:46

Bekeményít a szövetség, feltételhez kötik a részvételt a 2. Ligában

18:12

Anyagyilkosság Bukarestben: 14 éves lány és barátja a vádlottak padján

» MÉG TÖBB FRISS HÍR

Így oszlottak meg a külhoni magyarok levélszavazatai a pártok között

A becsapódás utáni állapotok a csíkszeredai tömbháznál

Eredmények, több mint kilencvenszázalékos feldolgozottságnál

Lépcsőházba hajtott egy autós Csíkszeredában

Halálos baleset történt Csíkszentmihálynál

Így oszlottak meg a külhoni magyarok levélszavazatai a pártok között

Szinte az összes levélszavazatot feldolgozták

Orbán Viktor először adott átfogó interjút a választási vereség után

Tánczos Barna: elkerülhetetlen a magyar-magyar kapcsolatok újragondolása

Eredmények, több mint kilencvenszázalékos feldolgozottságnál

A színházban nincs lehetetlen: búcsúinterjú Antal D. Csabával

Antal D. Csaba idei közönségdíjasként távozik kilenc év után a Tomcsa Sándor Színháztól

Fotó: Haáz Sándor

Egy szerencsés találkozásnak köszönhetően lett 2009-ben a Tomcsa Sándor Színház tagja. Most pedig kilenc év után közönségdíjjal távozik a székelyudvarhelyi társulattól, mert a következő évadot már Szombathelyen kezdi. Azt mondja, a hattyúdalát eljárta, és szívesen jön még vissza játszani. Mit hagy itt, és mit vár a jövőtől – ezekről beszélgettünk Antal D. Csaba színművésszel.

Kosztolányi Kata

2018. június 26., 16:122018. június 26., 16:12

2018. június 26., 23:242018. június 26., 23:24

– Milyen érzés az idei közönségkedvenc-díjjal távozni Udvarhelyről?
– Jólesik, már csak azért is, mert az itt töltött kilenc év alatt nem kaptam meg soha ezt a megtisztelő díjat. Valamilyen szinten sejthető volt, szerintem a Nem lesz reggel, Fred! billentette az én oldalamra a mérleg nyelvét, úgy érzem, sikerült egy rokonszenves figurát eltalálni. Vannak bizonyos tényezők, amelyekből következtetni lehet, hogy ki az esélyes, ilyen például az, hogy hány előadásban játszik az illető, hogy nagytermi vagy stúdió-előadásról van-e szó, függ a szerep nagyságától is, és hogy mennyire oldotta meg vagy sem azt a bizonyos szerepet. Nagyobb helyeken, ahol megtehetik, a közönségdíj mellett egy szakmai díjat is osztanak, szerintem így teljes a kép, arról nem beszélve, hogy a műszaknak is lehetne külön díja, de értem én: az anyagi keretek közé be kell férni.

– Hogyan értékeled az itt töltött éveket?
– Számomra elég felemás, de színészként rengeteget tanultam, mivel nagyon sok lehetőség adódott, viszont

nagyon sok kudarcélményem is volt éppen amiatt, hogy olyan szerepeket is eljátszottam vagy el kellett játszanom, amikre nem álltam készen.

Ez részben amiatt volt, hogy a társulat nagyon pici, részben meg az én éretlenségem, korlátaim miatt. Hál' istennek voltak olyan előadások, amikre nagyon szívesen emlékszem vissza, és szerencsére minden évadra jutott egy-kettő.

– Hogy kerültél annak idején ide?
– Abbahagytam a színházat, és Budapestre költöztem. A szüleimet meggyőztem, hogy költözzenek el Brassóból, a kilencedik emeletről valamilyen kis faluba, mert már mindketten nyugdíjasok voltak. Küküllőkeményfalván találtak egy eladó házat, meg is vették, én meg nyáron kivettem a szabadságot, és hazajöttem, hogy segítsek nekik a költözésnél. Amikor megláttam, milyen állapotban van a ház, tudtam, hogy ebből nem lesz visszamenés, pincérkedés, muszáj itt maradni, segíteni. Közben bejöttem a városba anyagot vásárolni, és összefutottam volt évfolyamtársammal, Csurulya Csongorral. Eleinte egy kisebb szerepről volt szó a Senki se tökéletes, avagy nincs, aki hidegen szereti című szilveszteri darabban, nyáron kezdtük a próbafolyamatot, és mire az évad elkezdődött, addigra már Csongi meggyőzött, hogy vállaljam be a Bernarda Alba házát is. Szerződés lett belőle.

Fotó: Haáz Sándor

– Miben változott a színházi felfogásod az itt töltött idő alatt?
– Sokban nem, inkább megerősödött olyan szempontból, hogy miként érdemes. Nyilván folyamatosan kérdőjel alatt tartjuk magunkat, mert az a legjobb hozzáállása egy színésznek – meg az alkotóknak egyáltalán –, hogy mindig kérdést tegyen fel és mindent megkérdőjelezzen, de abban biztos vagyok, hogy sokkal fárasztóbb, ha langyosan, kis lépésekkel haladunk. A legutóbbi évad éppen ebben erősített meg, hogy a színházban nincs lehetetlen, és nemcsak a színpadon, hanem intézményi szinten sem.

Muszáj nagyot akarni, nagyot vágyni, és valahogy az anyagiak meg fogják szülni magukat, mert mindent felülír az, ha jó szándék igazgatja az egészet.

Antal D. Csaba Brassóban született 1983-ban. Képesítését a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szerezte 2006-ban. Pályafutását a gyergyószentmikósi Figura Stúdió Színháznál kezdte, majd 2009-ben a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz szerződött. A 2018/2019-es évadtól a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagja.

– Ha visszatekintesz, van olyan darab, szerep, rendező, ami/aki kiemelkedik a többi közül?
– Elég nehéz kérdés ez, mert sorban állnak a kedvencek, ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy az emlékezet idővel megszépül. De azt kell mondanom, hogy ez a Vladimir Anton (a Nem lesz reggel, Fred! című előadás rendezője – szerk. megj.) nagyon betalált a végére, mert ugyanabból a generációból való, mint én, hasonló élethelyzetben vagyunk, hasonló gondolkodással. Nagyon ritkán éreztem azt, hogy rendezőként van ott, inkább társként kísért, mert tulajdonképp kicsit róla is szól ez a darab. Mindenesetre hattyúdalnak nagyon szép volt.

Remélem, hogy jövőre tudjuk még játszani, és én hajlandó vagyok lovon, szekéren, biciklivel, motorral, autóval, busszal, bármivel jönni!

Kedvenceim közt szerepel még Eugen Făt rendezése, a Lakodalom. Tudom, hogy a közönségnek annyira nem volt megnyerő, mégis egy kedves emlék. Mihai Măniuțiuval is jó volt dolgozni, Zakariás Zalánt szintén nagyon szeretem rendezőként, és itt a Migránsokon túl a Portugál, a Háztűznéző, illetve a Roberto Zucco darabot is megemlíteném.

Fotó: Haáz Sándor

– Melyik a legmeghatározóbb élmény, ami Udvarhelyhez köt?
– Kettő is van, mind magánéletiek: az egyik egy haláleset, a másik egy élethelyzet.

– Miért döntöttél úgy, hogy továbblépsz?
– Jött egy lehetőség pár hónappal ezelőtt, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. Körülbelül két napot kaptam a döntésre. Rettenetesen nehéz volt. Körbetelefonáltam mindenkit, akinek a véleményére adok, illetve aki érintett volt a kérdésben, és már oda jutottam, hogy listát írtam pró és kontra érvekkel.

Most így visszanézve nem kellett volna ennyit vacillálnom, mert minden jel egyértelműen Szombathely felé mutat.

Van úgy az életben, hogy valahogy véletlenszerűen összeérnek dolgok, és érzi az ember, hogy ott a helye. Meg valahogy itt is lekerekedtek a búcsúzások. Ez egy olyan lehetőség, ami nem biztos, hogy még egyszer szembejött volna velem.

– Az itthoniak mit szóltak a döntésedhez?
– Mindenki nagyon tisztességes volt, és ez csak nehezítette a dolgomat, mert mind azt mondták, hogy menj, mindenféleképpen megéri, ha csak a legpóriasabb oldalát, az anyagiakat nézzük is. Engem elsősorban a tapasztalat és a kíváncsiság hajt, hogy milyen olyan színházban dolgozni, hogy van fodrász, kellékes, sminkes, és neked csak arra kell figyelned, hogy a labdákat feladd vagy leüsd. Mindenképp egy kihívás.

Fotó: Haáz Sándor

– Mit vársz Szombathelytől?
– Egyelőre nem várok csodát, nagyjából tisztában vagyok a képességeimmel. Felettébb inspiráló környezet, amiből kaptam már egy kis kóstolót, miután futólagosan megismerkedtem az ottani társulattal. Azt éreztem, hogy fiatalok, van bennük ambíció, vannak terveik. Ha ilyen ihletett emberekkel veszed körül magadat, akkor valahogy megjön az étvágyad.

– Tudod már, hogy mivel fogsz bemutatkozni az ottani közönségnek, és mi vár rád az évadban?
– Július 17-én, tehát hamarosan kezdek Valló Péter Szerelmi üzletek című darabjában, aztán Médeia következik Lukáts Andor, majd a Titus Andronicus Pálfi György rendezésében. Jordán Tamás is fog rendezni egy négyszemélyes darabot, amiben azt a jelenséget boncolgatná, hogy bizonyos színészek több szerephez jutnak, mások meg alig játszanak, és ennek a háttértörténetei. Végül egy olasz rendezővel fogok dolgozni, akiről azt mondják, hogy egy igen izgalmas workshopot tartott.

– Mit vagy kit a legnehezebb itt hagynod?
– Azt már kinőttem, hogy helyekhez, emberekhez ragaszodjak. Ez hidegen hangzik, de valahogy megedződtem. Persze vannak emberek, akiktől nehéz megválni, de nem emelnék ki senkit, csak kis családomat. És azt az otthonos magányt, amit itt megtaláltam az elmúlt egy évben – de valószínű, hogy ezt meg tudom teremteni majd ott is.

– Szerinted hova tart az udvarhelyi színház?
– Azt gondolom, egy ideje szintet lépett. Az elmúlt évadban a közönség visszajelzése is az volt, hogy egyre kíváncsibbak. Szóval látok benne lehetőséget, csak nem szabad sem elnagyolni, sem eltötymörögni. Nyilván nehéz az adott anyagi körülmények között, de nem mindig az a meghatározó.

Lehet ezt merészen csinálni és büszkén, mert lám, idén a két legnagyobb magyarországi fesztiválon lehettünk jelen, amiről még egy évvel ezelőtt álmodni sem mertünk, mi több, rendkívül jó volt az előadás fogadtatása.

Ez biztató, és folyatni kell!