Igazságtalanul elfelejtve: papok és az erdélyi forradalom

Tamási Zsolt rámutat, Székelyföldön alapvetően mindenki mozgósított, adatok vannak arról is, hogy az agyagfalvi nemzetgyűlésen is elöl vonult a gyergyói és alcsíki esperes. „Gyakorlatilag Székelyföldön a motorja volt a forradalomnak az, amit az egyháziak tettek, felekezettől függetlenül. A rétyi református lelkész volt például, aki megakadályozta, hogy kivigyék a fegyvereket Uzonból.”

Ahol nem érhető tetten forradalmi tevékenység, az Erdélyi Érchegység volt például, ahol az etnikai konfliktusok polgárháborús körülményeket teremtettek, miután Avram Iancuék felfegyverezték a mócokat. Ebben a térségben a papság nem a mozgósításra, hanem a túlélésre játszott, a híveket próbálta menteni. „A forradalmi lelkesítés az elején mindenütt megtörtént, de amikor jönnek az áldozatok, akkor az emberek a túlélésre játszanak, akkor felmerült, hogy az ember jó polgárként vagy jó papként tevékenykedik. Hogy inkább próbálja visszafogni vagy lelkesíteni a híveket” – hangsúlyozza Tamási, aki szerint a karakteresebb papoknak sikerült is eredményesebben megvédeni híveiket.

„Jellemző módon mindenütt nagyon radikális javaslatok jöttek a zsinatra vonatkozóan, a papság úgy gondolta, hogy ha váltunk, akkor váltsunk radikálisan: anyanyelvi liturgiát szerettek volna, világi ruha használatát, vagyis hogy civilben is ki tudjanak menni, de sok helyen megjelenik a nőtlenség eltörlése is. Itt nem feltétlenül arról van szó, hogy ki akartak rúgni a papok a hámból, hanem van egy ilyen demokratizáló törekvés, hogy nagyobb rálátásuk legyen mindenre, hogy miként neveznek ki egy esperest, hogyan választódik meg a püspök, kik lesznek annak közvetlen munkatársai, nyugdíjalapot akarnak.

Tamási Zsolt kiemel egy egészen érdekes egyházi sajátosságot is: az egyházmegyei zsinat utólagos megítélésében fontos szerepe volt annak, hogy utólag Róma minden 1848-as zsinati javaslatot elutasított Horváth Mihály 1849-re tervezett nemzeti zsinati terve miatt. Horváth Mihály kinevezett csanádi püspök, aki Kossuth kormányában vallás- és közoktatási miniszter volt, 1849 augusztusára nemzeti közgyűlést hirdetett meg, hogy kimondják a magyar katolikus egyház teljes függetlenségét. „Szinte egy anglikán reformot kezdeményezett, össze is hívott egy közgyűlést, amelyiknek ez lett volna a célja többek közt. S amikor ez a szervezkedés elkezdődött, a nuncius jelentette, hogy mi volt Magyarországon, mire a pápa állítólag azt mondta, hogy »boldogabb időkre« kell halasztani a zsinatokat, s az 1870-es évekig nem is lehetett zsinatot tartani, mert Róma ezt az anglikán szakadáshoz hasonlónak minősítve egyértelműen elítélte mindazt, ami hozzájárulhatott volna ehhez a zsinathoz.”

„Kiollózott” önvédelem

A megtorlásokkal kapcsolatban Tamási Zsolt hangsúlyozza: az 1848–49-es forradalom leverését követően a katolikus egyházvezetés önvédelemből igyekezett minimalizálni a papság aktív részvételét, hogy a számonkérés alól őket mentesíthesse. De azt tudni lehet, hogy a Magyar Honvédségben a szabadságharc idején száz tábori lelkész volt, de emellett hatszáznál is több fegyvert fogó papnövendékről vagy már felszentelt papról tudnak. Az osztrák politikusok nehezményezték is, hogy az udvarhoz legtöbb szállal kötődő katolikus egyháziak tömegesen vállaltak szerepet a szabadságharcban. Tamási Zsolt szerint a szabadságharc leverése után azoknál, akiket első körben elfogtak, nehéz volt megakadályozni a szigorú büntetést, de aztán fokozatosan módosultak a büntetések Erdély esetében. Először kötél általi halálra ítéltek sok papot, amit aztán átalakítottak életfogytig tartó, nehéz vasban töltött sáncfogságra, aztán lett belőle 15 év sáncfogság, majd az ötvenes években elkezdődtek az amnesztiák, és kezdték szabadon engedni őket.

„A magyarországi papok rosszabbul jártak, ott Haynau irányította a megtorlásokat, akit a magyar történelem véres kezű hóhérként emleget, ott voltak kivégzések is. Nálunk kivégzés nem volt, egy haláleset volt, Andrássy Antal, aki attól tartva, hogy halálra fogják ítélni, mert annyira mélyen benne volt a forradalmi szervezkedésben, öngyilkosságba menekült. De az egyháziak egyötödét tették ki a teljes megtorlásban érintett személyeknek. Ez is mutatja, mennyire benne volt az egyház” – hangsúlyozza Tamási. A történész rámutat, az egész 48-as egyházi szerepvállalást azért olyan nehéz kutatni, mert az egyházi vizsgálatokon, amit lehetett, eltüntettek, mielőtt még az osztrákok látták volna. Vaskos iktatókönyvekből hiányoznak akár teljes részek is.