Akik nemcsak szavakkal vallottak szerelmet az életnek

– vezetik be a könyvbemutatót annak szervezői. Bár a nemrég megjelent kötetbe még nem állt módunkban belelapozni, az előzetes híradásokból tudni, hogy az említetteken kívül például Bethlen Miklós, Vörösmarty, Vajda János, Jókai, Mikszáth, Bródy Sándor, Ady, Móricz, Szabó Magda, Faludy György, Esterházy Péter szerepelnek benne.

A könyv olvasása közben Kosztolányi Dezsőről minden bizonnyal az is kiderül, hogy egy időben nyers koszton élt, betegeskedő felesége hatására évekig vegetáriánus volt, így sokszor fogyasztottak pirított rizst olajban, perzsa-módon. Amikor aztán étrendjében mellőzni kezdte a zöldségek kizárólagosságát, a borjúpörkölt és a habos sütemények váltak a legkedvesebb ételeivé. „Aki eszik, az mindig őszinte. Figyelje meg, milyen odaadó, minden egyebet kizáró érdeklődéssel, elmélyedéssel pillant az evő arra a falatra, melyet majd bekebelez s nemsokára saját egyéniségévé magasztosít. Aki eszik, az szerelmet vall az életnek” – írta elragadtatással. No, de menjünk vissza egy kicsit az időben!

Visszatérés a parasztoshoz

A magyar reformkor jelesei, így például Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály a hagyományos „magyaros”, de úgy is mondhatnánk: parasztos ételeket kedvelték. Elvileg Petőfi is közéjük tartozott e tekintetben, de némileg kilógott a sorból a csigapörkölt iránti vonzalmával.

Egressy Gábor írta egy 1848 júliusában elfogyasztott közös ebédjükről beszámoló levelében, „mikor az asztalon minden vendég a legkedvesebb ételét találja! Petőfi előtt egy nagytálban paprikás csirke volt, Vörösmarty előtt pompás adag marhasült párolgott, Bajza [József] tányérján pedig lábnyi magasan volt feltornyozva a különböző pompás gyümölcs. Vörösmarty azonban csak félig ette meg marhasültjét, Petőfi majdnem rosszul lett a temérdek paprikás csirkétől, és a társaság mulatságára Bajza megette az utolsó szem barackot is...”

A paprikás csirke mellett kedvelte a leveles tésztába és spenótlevélbe csavart, gombával dúsított szűzpecsenyét, a rostélyost és a töltött tojást, állítólag gyakran még reggelire is gulyást fogyasztott, a lecsós marha pedig „Petőfi-rostélyos burgonyalángossal” néven szerepelt kedvencei toplistáján. Közlegénytársainak gyakran főzött kukoricagombócot, no és a túrós csusza: „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát és a rónaságot a fülem hallatára ne gyalázza senki” – írta 1847-ben Kerényi Frigyesnek. Bizonyára nem alaptalanul.

Szívesen ivott kávét, de az aludttejért sokkal jobban rajongott. Amiért viszont egyáltalán nem, az a tejfölös torma volt, aminek már a látásától szabályos reszketés fogta el.

– vallotta be az Életképek 1845. júliusi számában.

Ugyanakkor Petőfinek a Székely-káposztához is köze van, aminek viszont semmi köze hozzánk. A fáma szerint Székely József nevű barátjával, Pest vármegye főlevéltárosával 1846-ban tért be a vármegyeháza közelében lévő Komló-kertbe vacsorázni. Amikor a kocsmáros sajnálkozva közölte, mindene elfogyott, talán egy kis maradék savanyúkáposzta-főzelék és sertéspörkölt akad az edény alján, Székely rávágta: „Akkor öntse össze a kettőt, kocsmáros uram, keverje meg, s hozza ide nekünk!” És lőn!

A toplista-szerkesztő

Vinkó József gasztronómia szakíró amellett kardoskodik, hogy a közhiedelemmel ellentétben Jókai Mór a tiroli májat és a nagy szemű babból és füstölt malackörömből készült levest egyáltalán nem preferálta; ez utóbbit a nevével is összekötik, holott ő maga A kőszívű ember fiaiban görög olvasónak nevezi, amiben angyalbakancs főtt. Inkább a pulykapaprikás, a zsenge malacból készült pörkölt, a kapros-túrós lepény, a farsangi töpörtyűs pogácsát tartozott a kedvencei közé, és főként – bármennyire is hihetetlenül hangzik – a vékony szalonnaszeletekbe burkolt sült veréb. Testvérének lánya, Jókai Jolán szerint emellett „nagyon szerette a csibének a zúzáját meg a combját, libának a mellét hidegen. Tavasszal a tárkonyos bárányt. Minden hüvelyes veteményt nagyra becsült. A lencsét például disznó fülével és sonkával ette.” A zöldborsót pedig csíkos káposztával.

Bár kisevőnek tartotta magát, a reggelijét többnyire paprikás szalonna képezte, az étkezésekhez mindig ivott egy pohár szódával kevert vörösbort. Egy alkalommal arra is utalt, mit nem szeretett: „Háromtól fél a magyar: a jégesőtül, a nyelves asszonytul és a krumplilevestül.”

1926-ban Párizsból írt levelében bablevest kért a testvérétől, Jolántól – csipetkével és kolbász-reszelékkel.

Móra Ferenc ugyan nem szeretett enni, de a fokhagymás rostélyosnak és a sonkás pogácsának nehezen tudott ellenállni. „A tyúkhúsleves minden levesek között az első” – jelentette ki határozottan Végh Antal. Hamvas Béla a rántottlevesről írta: „Ha az ember ezt megkóstolta, az élet kedvességéről mindent megtudott.” No, és nem engedte jégszekrénybe tenni a tejfölös epret!

Illyés Gyula már a rántott csirke gondolatától is jól lakott, Molnár Ferencet kora egyik legnagyobb rétesfogyasztójaként tartották számon, Ignotus Hugó szakácskönyvet is írt álnéven (Emma asszony), míg Karinthy Frigyes gyakran mondogatta, hogy számára bizony bőven elegendő a bev-étel. Igaz, ő azért szívesen fogyasztotta a kolbászos lecsót, méghozzá juhtúrós galuskával.

Bivalytej a marhapofára

Fordítsuk tekintetünket a partiumi, erdélyi részekre, ahol Apor Péter már 1736-ban axiómaként leszögezte: „tehén- vagy disznóhús kaszáslével, ennél s az káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának az régi időben, nyúlhús fekete lével, csukát tormával vagy szürke lével etc.” A káposztát természetesen nem egymagában gondolta, hanem „tehénhússal, lúdhússal, szalonnával, vagy télben új disznóhússal…”

„A sós káposztás hús máig is minden csemege-specialénál kedvesebb étel előttem” – írta.

A galuskával tálalt csirkepaprikás és „a tejföllel nyakon öntött”, tepertővel dúsított túrós csusza Arany Jánosnak is kedvencei voltak, bár ő epebántalmai okán többnyire kerülte a nagy lakmározásokat, és inkább minden nap megevett egy tányér paradicsomlevest. Vinkó József derítette ki, hogy „reggelire szerette a bivalytejet, amibe kenyeret aprított, de legjobban a pirítóst kedvelte hozzá.” És Aranynak köszönhetjük a sokak által sütött Marcza-fánk receptjét is!

Gárdonyi Géza ugyan nem a Királyhágón innen született, de róla mindenki tudta, hogy nagyon szereti a korondi pisztrángot, amikor 1898-ban a Sóvidéken járt, akkor is azt evett. Másik kedvence a marhapofaragu volt sült cipóban. És hogy mit ivott melléje? Amikor „a felszolgáló hajdú poharába akarta csurrantani a negyven csepp kövérszöllő óbort, rátette kezét a pohárra. S… kijelentette, hogy ő is tud együtt inni, de tejjel. Vendég szájból parancs az ilyesmi, azonnal hozták hát a jégen őrzött bivalytejet – és Gárdonyi Géza az asztal ámulatára azzal koccintotta, iddogálta végig a nagyebédet” – idézte fel később Berde Mária a Pásztortűzben.

Móricz Zsigmond sem erdélyi író ugyan, de kedvencét, a túrós puliszkát öntött salátával mindig egy korondi szolgálólány, bizonyos Tófalvi Veronika készítette el az író számára.

– mesélte jóval később.

Mit eszik az erdélyi író?

Az élvezetekben tobzódó Ady Endre odavolt a kolbásszal, oldalassal, esetleg pörköltszafttal gazdagított lencsefőzelékért, amit maga is előszeretettel készített, akárcsak palacsintát és puliszkát, a töltött káposztát pedig még Párizsba is maga után küldette az édesanyjával. Noha a magyar konyha hívének tartotta magát, nem vetette meg a francia csigalevest sem.

Benedek Elek kedvence az egyszerű reszelt leves volt, Kányádi Sándoré a töltött káposzta. Ezt Tamási Áronhoz is odasorolhatjuk – a tárkonyos berbécstokány (puliszkával), a lucskos káposzta, a bableves és a csigarétes mellé. „…barnapiros, és olyan egyforma mindegyik, mint a mesebeli éhes legény négy kereke” ‒ áll a diós desszertről a Szülőföldem-ben.

– írta Bölöni Domokos, aki fiatal korában hetven szilvás gombócot is képes volt megenni egy leültében, két kupa vörös bor mellett. Markó Béla is a szilvás gombócra, továbbá a töltött paprikára és a túrós puliszkára esküszik, Láng Zsolt a pastára meg a korondi borvízere.